- Van-e értelme 23 évvel a rendszerváltás után létrehozni egy Nemzeti Emlékezet Bizottságot, ahogy a kormánypártok tervezik? Nem elegendőek-e az eddigi lehetőségek, hiszen az elmúlt rendszer titkosszolgálatainak iratai hozzáférhetőek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL)?
- Az iratoknak csak egy része van a levéltárban - tulajdonképpen ez a fő probléma. Döbbenetes, de mintegy negyedük még mindig a szolgálatoknál van, vagyis egyáltalán nem ismerhető meg. Ebből egy szűk rész jogosan nem ismerhető meg, de ennél jóval nagyobb kör van még a szolgálatoknál. Ha ezt - az irategyesítést és a visszaminősítést, egyszóval az iratok nyilvánosságát - mozdítaná elő a tervezett bizottság, akkor azt mondanám, hogy van létjogosultsága. De éppen ez az a terület, amivel a kormány javaslata gyakorlatilag nem foglalkozik. Nem is ez a cél, sokkal inkább egy jogi felelősségrevonási hullám elindítása. Történész vagyok és nem jogász, de komoly kétségeim vannak, hogy ma Biszku Bélán kívül bárkit bíróság elé lehet-e állítani.
- Pedig a javaslatban van egy passzus, amely szerint minden állami szervnek át kell adnia az iratokat az ÁBTL-nek.
- Én úgy értelmezem, hogy ez nem a titkosszolgálatokra vonatkozik. Miközben pont ez a passzus szétzúzza a magyar levéltári hálózatot, azt a rendszert, amely a kommunizmus alatt is többé-kevésbé megfelelt az európai normáknak. Ezt súlyos veszélynek tartom, és remélem, hogy nem történik meg. Az ugyanis, hogy a tágan értelmezett illetékesség alapján az ÁBTL állami szervektől iratokat gyűjthet be, ellentmond az eddigi levéltári szemléletnek.
- Azt gondolná az ember, hogy ez jó megoldás; minden titkosszolgálati irat az ÁBTL-be kerül.
- Ha ez lenne a cél, akkor a működő titkoszolgálatokat nevezte volna meg a javaslat. Így viszont félő, hogy olyan iratokra is igényt tart az ÁBTL, amelyeknek általános közlevéltárakban lenne a helye. Attól tartok, hogy ez áldatlan állapotot idéz elő, vitát az ÁBTL és a "normális" levéltárak között. Viták eddig is voltak, hiszen egy állambiztonsági levéltár művi képződmény, átmeneti jellege nyilvánvaló. Levéltárosi nyelven fogalmazva az állambiztonsági iratok a Belügyminisztérium dokumentumai közé tartoztak, és az országos, illetve ma már a nemzeti levéltárban lenne a helyük. Egy önálló levéltár létjogosultságát az adná, hogy megkönnyíti az iratok hozzáférését az állampolgárok és a kutatók számára. Sajnos, a gyakorlatban ez inkább fordítva van. Például, ha egy irat megvan a nemzeti levéltárban és másolatban az ÁBTL-ben is, könnyebb kutatni a nemzeti levéltárban.
- Épp a közelmúltban államosította a kormány a Politikatörténeti Intézet (PTI) pártállami iratait, s ezt az Alkotmánybíróság sem gátolta meg.
- Szakmailag ez sem fogadható el, ebben biztos vagyok. Ugyanakkor itt épp arról van szó, hogy nem a pártállami iratokat államosították. Már régen volt, de a rendszerváltáskor én voltam az első, aki a pártiratok államosítását követelte. Az egykori MDP és MSZMP iratainak államosítása teljesen jogszerű volt. A szakszervezetek, amelyek iratairól szó van, azonban nem képezték az államhatalom részét. Egyrészt ezért tartom indokolatlannak az államosítást, másrészt a szakszervezeti iratok az ő tulajdonukat képezik. Ha van alkotmányos probléma, akkor az, hogy holnap megjelenhet az állam bárkinél és a magániratait einstandolhatja, valamilyen állami érdekre hivatkozva. De az is cél volt, hogy a PTI-t ellehetetlenítsék és megszerezzék eléggé értékes épületét.
- Visszatérve az állambiztonsági iratokhoz, a Kenedi-bizottságtól is tudunk lappangó iratokról, nevezetesen a mágnesszalagokról. Épp ez a kormány szüntette meg ugyanakkor egy határozattal a bizottságot és azóta is rendezetlen a szalagok sorsa.
- Valóban ez lenne az egyik legfontosabb feladat. De nemcsak a 18 mágnesszalag sorsáról van szó, hanem, mint említettem, nagyon sok ma még titkosnak számító iratról, amely nem került az ÁBTL-be. Van egy érdekesség a Nemzeti Emlékezet Bizottságról szóló javaslatban: nem lehet a tagja a bizottságnak az, aki 1972. február 14.-e előtt született. Gondolkodtam, mi történhetett akkor? Rájöttem, hogy nem ez, hanem 1990. február 14. a fontos dátum. Csak az lehet a bizottság tagja, aki ekkor még nem volt nagykorú. Ez annak az időpontja, amikor a kommunista állambiztonsági szolgálatot - egy csoportfőnökség kivételével - egyszerűen átmentették a demokráciába.
- A III/III szűnt meg ekkor…
- Megszűnt, de állománya részben átkerült. A többi csoportfőnökség viszont csont nélkül került át a demokráciába, ami egy tényleges átmentés volt. A Fidesz sokszor megkérdőjelezi a rendszerváltást, amelynek tényleg voltak fogyatékosságai. Én a legsúlyosabbnak ezt tartom. Ezt az időpontot jelképessé emelni, enyhén szólva vicces. Pont a Fidesz filozófiájának, történelemszemléletének mondana ellent, ha nem érezném mögötte a titkosszolgálati lobbit, amely eddig is mindent megtett a titkosítások fenntartásáért. Ezért is tartom kizártnak, hogy a szolgálati iratok átadásáról lenne szó a javaslatban.
- Nem garancia a bizottság függetlenségére, hogy az öt tagból hármat a parlament választ, egyet-egyet az MTA-elnök és az igazságügyi miniszter jelöl.
- Függetlennek nem nevezném, ha a parlament választja őket. A probléma itt is látszólag a részletekben van. A javaslat szerint öt fő kap most olyan jogokat, amellyel az egész történészszakma nem rendelkezik. Mi történik ma, ha én mondok önnek egy ügynöknevet, amelyet ön nyilvánosságra hoz? Mindkettőnket az a veszély fenyeget, ha az illető perel, hogy a bíróság elmarasztal. Olyan feltételeket támaszt ugyanis a mai bírói gyakorlat a megnevezés elé, ami gyakorlatilag teljesíthetetlen. Körülbelül száz ilyen per zajlott eddig, és nincs tudomásom arról, hogy történész vagy kutató ilyen pert megnyert volna. Komoly történészek, mint Ungváry Krisztián, vagy az '56-os Intézet igazgatója, Rainer M. János sorozatban vesztettek pert, mert megneveztek "ügynököket". Éppen most nyert viszont Strasbourgban pert Ungváry és az ÉS, ugyanis a bíróság megerősítette, "hogy egy történész a kutatása során felmerült tényekből levonhat ilyen következtetéseket". Vagyis megnevezheti azokat, akik együttműködtek a diktatúra állambiztonsági szolgálatával. A strasbourgi ítélet egyértelműen állást foglal a tudomány szabadsága mellett, jogom van kimondani, ha ez a tudományos meggyőződésem, hogy például a Magyar Rádió volt elnöke "ügynök" volt. A rendelkezésre álló iratokból levonhatom ezt a következtetést. Ez nem a bíróság, hanem a történész felelőssége. Ám a Nemzeti Emlékezet Bizottságnak nincs ilyen felelőssége, velük szemben nincs lehetőség bírósági jogorovoslatra a javaslat szerint. Vagyis nem az történt, hogy normális feltételeket szabtak a megnevezéshez, hanem öt fő kap ilyen jogokat.
- Nem ad tág lehetőséget a manipulációra, ha nincs jogorvoslat?
- Óhatatlanul felveti a manipuláció, a szelektálás lehetőségét. A normál kutatás egészen más logika szerint zajlik. Nem ismerek olyan kutatót, aki kifejezetten azzal a céllal ül be a levéltárba, hogy leleplezze mondjuk a Fideszben vagy az MSZP-ben lévő volt ügynököket.
- Az sem előrelépés, ha mondjuk egy állampolgár a bizottsághoz fordul azzal a céllal, hogy szeretné megtudni, valaki ügynök volt-e és a bizottság ezt kimondja? Hiszen ez ellen nem lehet bíróságra menni.
- Az hogy egy állampolgár szeretne megismerni valamit, a bizottságot semmire nem kötelezi. Az eljárás a jövőben is az, hogy az ÁBTL megkérdezi az illetőt, hogy közszereplőnek tartja-e magát. Tudunk olyan volt miniszterről is, aki úgy nyilatkozott, hogy ő nem közszereplő. És ekkor bírósági útra kell terelni az ügyet. Ezzel szemben a bizottság semmilyen felelősséggel nem tartozik majd.
- A javaslat módosítaná a levéltári törvényt is, és talán itt lehet némi előrelépés, hiszen a jövőben a kérelmezők megismerhetik az őket megfigyelők, a hálózati személyek adatait is. Eddig épp az volt a gond, hogy használhatatlan, anonimizált, kitakart szövegeket kaptak kézhez az ÁBTL-hez forduló magánszemélyek.
- Majd meglátjuk, hogyan fogja a törvényt a levéltár értelmezni. Bizonyos előrelépés egészen biztosan lesz. Az egészségi állapotnál is rugalmasabban fogalmaz a törvény. Mondok egy példát. Egy megfigyeltről készült egy elmeorvosi szakvélemény, amely a hatályos törvény szerint az ÁBTL-ben nem kutatható. De ezt a szakvéleményt szerencsémre csatolták a peranyagokhoz is, így viszont megismerhettem, mert bírósági iratként a levéltári törvény hatálya alá tartozik. Itt lehet változás, ami a gyakorlatban derül majd ki. De érdemi változást ez sem hoz.
- Csehországban tízezrével hozták nyilvánosságra az interneten a szolgálatok munkatársainak neveit, ez az ami nálunk nem történt meg. Az új bizottság hozhat ebben áttörést?
- A csehekkel ellentétben, mint említettem, nálunk nem oszlatták fel a kommunista állambiztonsági szolgálatokat, hanem átmentették őket a demokráciába. Ennek a mai napig az az érdeke, hogy számos tény ne kerüljön nyilvánosságra. Az a tapasztalatom a titkosítással, hogy meghatározó hányada a szennyes eltakarását szolgálja. Ez lerombolja azt a hamis mítoszt, hogy ilyen szolgálatokra a demokráciában is szükség van. Nemrég jelent meg egy cikk a Carlos-ügyről, a kiváló történész Stefano Bottoni tollából. 8500 oldalnyi irat van a nemzetközi hírű terroristáról, ezek az Alkotmányvédelmi Hivatalnál vannak és ma is titkosak. Legalábbis 2007-ben, amikor a Kenedi-bizottság működött, biztosan a jogelőd NBH-ban voltak, hacsak azóta nem kerültek át a levéltárba. A magyar szolgálatok elég nagy szégyene, hogy egy nemzetközi terroristát támogattak. Megfigyelték ugyan, de támogatták, rejtekhelyet biztosítottak neki. Ez a mai szolgálatok számára, amelyek már nem emlegetik a jogfolytonosságot, elég kellemetlen, A máig titkos iratok másik részénél a kudarcok történetét látjuk, amivel az a mítosz dől meg, hogy ez egy szakma, amelyhez érteni kell. És ehhez az elvtársak nem igazán értettek, politikai alapon választották ki, Moszkvában képezték ki őket, s ez meg is látszott rajtuk. S azt kell mondanom: mind a mai napig meg is látszik. Több látványos kudarcot lehet említeni, nemcsak a romagyilkosság-sorozatot, hanem a 90-es években a bankjegy-papírt szállító autó "elveszítését", vagy a 2006-os őszi zavargásokat, amikor a rendőrség a szolgálatoktól semmilyen információt nem kapott.
- Van-e a törvényjavaslatnak politikai célja? A Fidesz már a választások után beígérte, a ciklus során többször elővette, majd jegelte az ügyet. Most pedig a választások előtt került elő ismét.
- Valóban így van, ami csak azért baj, mert nem tudták eldönteni, mit akarnak. Ha emlékszik, volt Rétvári államtitkárnak egy javaslata, hogy akár haza is lehet majd vinni az érintetteknek a levéltárból a róluk szóló iratokat. Javára írom, hogy sikerült végül megértetni: ez teljes abszurditás. De nem lett helyette érdemi megoldás, mert ez a javaslat nem az, nem jelent igazi előrelépést a múlt megismerésében. Én több bizottság tagja voltam, a Kenedi-bizottságé és a 95-ös iratfeltáró bizottságé, de mi iratokat tártunk fel, nem pedig kutatást folytattunk. Sőt, a Kenedi-bizottságnál megállapodtunk, hogy kutatói tevékenységünket a bizottság működésének ideje alatt felfüggesztjük. Bizottságok hozzájárulhatnak a múlt feltárásához, de nem oldhatják meg azt. A javaslat szerint a bizottság egyik feladata megnevezni a diktatúra szerveit, intézményeit, majd felsorolja őket. Mi is a bizottság feladata akkor? Tehát mankót ad, mintegy eleve meghatározza, hogy milyen eredményt kell kihozni. Számomra döbbenetes módon a diktatúra szervei közé sorolja például a szociáldemokrata pártot is, így például Kéthly Annát.
- Lehet, hogy nemcsak a kampánynak, hanem a Fidesz kulturkampfjának is egyik eleme ez a javaslat? Hiszen a közelmúltban intézetek sorát hozták létre, a Veritas intézettől a Bíró Zoltán vezette Rendszerváltás Kutatóintézetig.
- Ez a történelem kisajátítása. A Fidesznek a saját szempontjából persze igaza van. Az MSZP-vel ellentétben sokkal inkább érzékeli, hogy a történelemnek milyen súlya van egy társadalomban. A szocialisták pont úgy reagáltak most - figyelem-elterelésnek nevezték a javaslatot -, mint korábban, ha ezek az ügyek szóba kerültek. De saját célokra kihasználni a történelmet, ahogy a Fidesz teszi, legalább akkora bűn, mint nem tudomásul venni a történelmet.