Vannak szerethető emlékművek, és vannak olyanok, amelyek - kvalitásuktól függetlenül -, nem azok. Az egykori Felvonulási téren, ma Ötvenhatosok terén, a forradalomra emlékeztető szobrot nem zárta szívébe a pesti nép. Sokan mondják ma is, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Mások szerint - szerintem is -, épp az ellenkező a baj vele, túlságosan egyszerű, szinte közhelyes igazságot fogalmaz meg: egyenként gyengék vagyunk, esendőek, romlóak, mint a rozsdás vas, de a forradalom, a szabadság eszméje összegyúr bennünket, s olyanok leszünk, mint a csillogó acél. Amely, mint az eke hasít új barázdát a történelembe, és a szobor felbontja a teret, utalva az ötvenhatos forradalom fegyverére, az utcakőre.
A magyar társadalom vizuális kultúrája nehezen veszi ezt be, jobban tetszenek a giccs határán mozgó, figurális, narratív alkotások, mint a Corvin-közi Pesti srác. Az ötvenhatos szervezetek különösen elégedetlenek voltak a tervvel, az akkori zsűritagok elmondták, hogy a forradalmárok leginkább a Sztálin-szobor csonkját szerették volna visszaállítani. Ami valóban megrázó mementó, ám emlékműként értelmezhetetlen.
De természetesen nem ez a fő baj, a "vaskefével", ahogy csúfolják, vagy becézik a fővárosiak az emlékművet. Csűrhetjük, csavarhatjuk a dolgot, nem esztétikai az ok. Akik az Ötvenhatos emlékművet el akarják távolítani, egyetlen okból teszik: elvitatják a baloldaltól az ötvenhatra való emlékezés jogát. Mit kezdjünk ezzel? A múlt, sötét és csillogó oldalaival együtt mindannyiunk kincse és terhe egyaránt. Sőt, mindannyiunk része. Lehet persze ellen-emlékműveket állítani, divat ez mifelénk. Lenne is egy ajánlatom.
Annak idején beérkezett olyan terv a pályázatra, amely csupán egy hatalmas, föld színe felett lebegő felhő volt. Ha egyedül lépünk be, nem látunk semmit, de ha többen vagyunk, kevesebb vízpára képződik, és oszolni kezd a köd, de nem leled meg az egyetlen hiteles képet a forradalom arcáról, hanem csak a másikat látod, amint bukdácsolva keresi ugyanazt, vagy valami egészen mást. Az igazságot a múlt ködének mélyén.
