Kedd, délután fél négy. Normális körülmények között a gyerek még iskolában, a szülő a munkahelyén. Ám ez a nap most más. Főleg a Papp László Sportaréna környékén. Előbb az tűnik fel, hogy a környéken alig tudok parkolni. Majd hogy mennyien sietnek a Sportaréna felé, miközben szófoszlányokat hallok innen-onnan.
"De kár, hogy nem jött a Ferrer…" - sóhajt egy tízéves forma kisfiú. "Sose sajnáld, lesz világsztár itt épp elég. De iparkodjunk, nehogy lemaradjunk azokról, akikért én rajongtam fiatal koromban" - reflektál az apuka, majd sietősre fogják.
Némi sorban állás, majd bejutunk. A ház majdnem dugig, dacára a nem éppen olcsó tiketteknek. Az ezerötszázas gyerekjegy a legolcsóbb, a felső határ 15 ezer, de mire az ember a helyére vergődik, már pályán a 80-as évek végének legjobbja, aki a 90-es évek legjobbja ellen meccsel.
Atyaég! Wilander-Rafter meccs Budapesten! A svéd hétszer, az ausztrál kétszer nyert egyéniben Grand Slam-tornát, párosban mindketten egyszer-egyszer, és persze hogy mindketten vezették anno a világranglistát.
Annak idején a fél karom odaadtam volna, hogy élőben lássam őket. Most meg itt vannak, ráadásul a végtagjaimat se fenyegeti veszély…
Az ausztrál, a szerva-röpte utolsó mohikánja hiába kerekedik - tán a mázsa is megvan -, s hiába nem ér már fel olyan gyorsan a hálóhoz, ám a csuklója mit sem változott. Mint ahogy Wilandernek is maradt valami a régiből, faarccal üt el riválisa mellette párszor.
Érződik, a másik skalpja presztízsértékű - végül Rafter nyer -, de egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy ez egy bemutató.
Pompás poénokat láthat a nagyérdemű, de a legviccesebb mégis a lelátóról érkezik, amikor az egyik védhetetlen Wilander-elütés láttán egy hetedikes-nyolcadikos fiú az apjához fordul: "Áh, ezt Nadal sokkal jobban csinálta volna…" Az öreg majd rohamot kap, miként mondhat ilyen szamárságot a kölök az ő korábbi kedvencéről…
Kisvártatva aztán az iskolások is ujjonghatnak, megérkeznek napjaink sztárjai. S persze a szülőknek is be kell látniuk: amit Wilanderék csináltak, az valami más sportág volt. Elképesztő sebességgel megütött labdák, fantasztikus lábmunka, finom, de néhol könyörtelen csukló.
Csak ámul a publikum Tsongáékon, szinte el sem hiszi, hogy például a "századik" virágzását élő Tommy Haas a negyvenhez közelebb van, mint a harminchoz.
"A kor csupán egy szám. Tisztában vagyok vele, hogy lassan 36 éves vagyok. Talán kicsit elhasználtabb a testem, mint a legtöbb fiatalé. De amikor kilépek a pályára, ezek eszembe sem jutnak, egyetlen dolgot akarok: játszani" - mondta nem is olyan régen Haas.
Nos, a Papp László Sportarénában jelét adja, olyan, mint a jó bor: minél idősebb, annál jobb.
Csupán tréfa terén marad el a többiektől, az nem egészen az ő műfaja, ám a másik három - Tsonga, Monfils és Baghdatisz - helyette is viccelődik eleget, néha percekig nevetéstől hangos az aréna, de a következő pillanatban már tátott szájjal kell nézni, miket tudnak ezek a játékosok azzal a kis sárga labdával.
Ők, a tenisz jelenkori klasszikusai. Aki látja őket, hálát adhat a sorsnak: lesz mit mesélni az unokáknak…
