Tudjuk, Szent Johanna története éppen arról regél, hogy jön egy egyszerű lány, és kivezeti az országot a sötétségből.
Ez mostanában Vidnyánszky Attila mottója is lehetne. Az általa irányított Nemzeti első produkciója, a Tamási Áron által írt Vitéz lélek is arról szól, hogy megérkezik valaki a háborúból, iszonyatos felfordulást, pusztítóan ádáz rosszindulatot talál, de aztán rendet vág, és végül eljutunk a fénylő boldogsághoz.
Ez azért persze Honegger és Claudel oratóriumában bonyolultabb, hiszen Johanna máglyára kerül, míg a Vitéz lélek meséjében azért olyan sok érdemi baj nem történik.
Vidnyánszky hódolhat a totális színház iránti szenvedélyének, nem véletlenül rendezett figyelemre méltóan Wagnert, annak idején a Magyar Állami Operaházban.
Élvezettel olvasztja egymásba a műfajokat, szakértelemmel mossa el a határokat, a Johanna a máglyán esetében is mindent bedob, ami alkalmazható, nagyzenekar, énekesek, táncosok, színészek, és szuggesztív látvány, a Nemzeti grandiózus színpadtechnikájának hozzáértő kihasználásával.
Erőteljes, olykor már bombasztikus víziósorozatot látunk, mintha festmények sora hömpölyögne, vagy akár száguldana el a szemünk előtt, szürreális álom törne ránk, amiből szinte lehetetlen az ébredés.
Vidnyánszky bombázza az érzékszerveinket, a Strausz Kálmán vezényelte, óriási beleérzéssel játszó MÁV Szimfonikus Zenekar rendszerint hangos, a Budapesti Stúdió Kórus, a Honvéd Férfikar, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara sem kíméli az energiáit.
A színpad süllyed, emelkedik, különböző alakzatokat vág a szereplők között, a jelmezek és a díszletek gazdagon kiállítottan pazarak, nincs olyan operaház a földkerekségen, amely ne irigyelhetné meg ezt a látványvilágot, melyben Vidnyánszky állandó munkatársának, Olekszandr Bilozubnak döntő része van.
A megemelt zenekari árokban ülő muzsikusok is fontos komponensei az előadásnak, látjuk valamennyiüket, a kis lámpáktól megvilágított arcukat, azt, ahogy nekifeszülnek roppant munkájuknak.
Profizmus a köbön, mondhatnám, és mondom is, hiszen ebben a produkcióban aztán Vidnyánszky igazán megmutatja az oroszlánkörmeit, azt, hogyan tud mozgatni bámulatos pontossággal roppant színpadi gépezetet, hogy képes megkomponálni bonyolult szervezést igénylő jeleneteket.
Mindez lenyűgöző. És mégis mélységes hiányérzetem van. Ami megtörténik zenében, és sok tekintetben látványban, az nem történik meg átütő erővel a színészi munkában.
Amit például A szarvassá változott fiúban - ez a produkció több alkalommal a döbbenet erejével hatott rám -, magától értetődő teljességgel hozott Vidnyánszky elsőrangú beregszászi társulata, az itt hibádzik.
Ott valódi hitet, a semmiből való teremtés elszántságát tapasztaltam. Szintén gigantikussá vált a látvány, de mivel más alig állt rendelkezésre, ez jobbára a színészek testéből, átlagon felüli mozgáskészségükből, és valószerűtlen akaraterejükből, igazi, összetartó társulati létükből, és persze tehetségükből teremtődött meg.
Egyszer láttam az előadást, az Országos Színházi Találkozó idején, de a versenyprogramba érthetetlenül nem beválogatva, Pécsen, a Tettyén, végig esőben, úgy, hogy a színpad is fedetlen volt.
Hihetetlen, amúgy is veszélyes mozgáskombinációkat hajtottak végre a színészek a csuromvizes színpadon, ahol tudtommal két terhes anya is a végletekig kitartott, ahogy a közönség is, mert ettől az eszelős akaraterőtől, áldozatvállalástól, hivatásimádattól megbabonázottan ült, a meglehetős hidegben, ázva, fázva.
Ezt az emberfeletti akaraterőt nem érzem a Johanna a máglyán színészi alakításaiban, pedig a darab éppen erről szól.
Azt nem érzem Tompos Kátya alakításában, a címszerepben, hogy megfeszül, pokolra száll, ahogy nem éreztem már a Bányavirág esetében sem, amiben egész más közegben, inkább antihősként, mint hősként, de szintén valami hasonlóra lett volna szükség.
Azt nem érzem, hogy egy egész országot megbűvölve visz, örvényszerűen, ellenállhatatlanul sodor magával, és a kettészakadt országot egyesíti. Mindent jól, pontosan, hatásosan megold, vitathatatlanul kvalitásos színésznő.
De ennél most sokkal többre lenne szükség, földöntúli képességekre, delejesen ellenállhatatlan erőre, és ezt nem mutatja. Engedelmesen a kompozíció része, ahogy a legtöbben.
Még Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari sem tud nagyon kiragyogni a sorból, nincsenek igazi színészi feladataik, színfoltok csupán.
Blaskó Péter viszont Szent Domonkosként valóban eljátszik egy vívódó, bűntől egyáltalán nem mentes, de emiatt gyötrődő papot.
A rendező előzetes nyilatkozata alapján botránykőnek ígérkező kártyajelenet közel sem olyan hangsúlyos, mint amikor Feydeau Bolha a fülbe című bohózatának második, kuplerájban játszódó felvonását Brüsszelbe helyezte.
Ebben az esetben, a nevezetes jelenetben, hatalmas kártyákon, de eléggé alulvilágítva, nem is feltétlen felismerhetően jelennek meg az Európai Unióhoz köthető politikusok karikatúrái, akik részesei a nagy, hatalmi machinációnak.
Majd egy későbbi szituációban, az ezekből a kártyákból épített vár összeomlik, aminek sugallata napnál világosabb. Nem ezzel van bajom, gondolhatja valaki ezt.
Az előadás problémája abból adódik, hogy nem tudom, például, mit gondol Udvaros, Bodrogi, vagy éppen mit gondolnak Bozsik Yvette táncosai, nem látom azt a hittel teli jelenlétet, azt a lefegyverző egységet, ami a beregszásziak esetében, megrázó erővel, magával ragadott.
Így viszont dekorativitássá, erődemonstrációvá válik sok minden, aminek lélektől lélekig kellene hatnia.