Visszhangja támadt a közvéleményben az ATV riportjának, amelynek tanúsága szerint a parlament folyosóján hétfő reggel megkérdezett kormánypárti képviselők sorának - egyetlen kivétellel - nemhogy a genfi tárgyalások eredményéről, de még a tényéről sem volt tudomásuk; nem hallottak róla, hogy a felek megállapodtak az iráni atomprogram legalábbis átmeneti korlátozásáról. A politikusok szinte menekültek a véleménynyilvánítás felajánlott lehetősége elől, többségük azzal, hogy fogalma sincs, mi történt Genfben, némelyek a Fidesz-frakció sajtóosztályához küldték a riportert, s akadtak, akik szó nélkül továbbmentek.
Rubovszky képviselő úr például azt tanácsolta a kérdezőnek, forduljon inkább egy külügyekben illetékes kollégájához, de amikor Németh Zsolt szakállamtitkár csakugyan látótérbe került, igyekezett gyorsan a hátát mutatni a kamerának. Holott neki minden bizonnyal munkaköri kötelessége lett volna nyilatkozni, míg a többiekkel azért legyünk annyira méltányosak, hogy rögzítjük: a genfi egyezmény hírének keltezésétől a hétfői parlamenti ülés kezdetéig alig több mint egy nap telt el - úgy tűnik, a képviselők számára ennyi idő kevés volt ahhoz, hogy kiterjesszék figyelmüket a nemzetközi politika történéseire is. Mindazonáltal láthatóan nem elsősorban ezért kerülték oly kiábrándítóan az állásfoglalást, inkább a központi direktíva hiánya miatt. Bár nemigen kétséges, hogy a kormány ezt a világeseményt üdvözli, a honatyák (és anyák) az önállósággal járó legkisebb kockázatot sem vállalták.
Hasonló jelenetekre egyébként gyakorta sor kerül a T. Házban. Ugyancsak mostanában kerültek nyilvánosságra egy másik körkérdés reakciói, amelyek szintén jól mutatják, miként viselkednek a kurzus emberei, ha valamely témában meglepik őket. Mit szólnak például ahhoz, hogy miközben a kormány az egyetemek büdzséjéből zárolt négy milliárdot, az MTK viszont kapott ötmilliárdot különféle fejlesztésekre? Ez volt az intellektuális feladvány, aminek a KDNP két vezéregyénisége, Harrach Péter és Rétvári Bence egymást követően próbált megfelelni. Rutinos szereplők lévén mindketten azonnal pergőn mellébeszéltek, egyrészt ecsetelve, milyen fontos a sportban az utánpótlás nevelése, másrészt pedig mennyivel többet költünk a felsőoktatásra, mint az a bizonyos, kevéssé számottevő négymilliárd. Ez tehát az egyik, általában használatos kormánypárti technika: elhárítani a kellemetlen eset konkrét értékelését - olyan "pozitív" hivatkozásokkal, amelyeknek egyébként semmi közük az aktuális tárgyhoz. Szomorúan mulatságos volt aztán Fónagy János, az energetikai ügyek államtitkára, aki meglepetten mentegetőzve csak annyit mondott: életében nem járt még focimeccsen, most azonban napirend előtti felszólalására kell készülnie, ezért elnézést kér, amiért elsiet.
Ennek a "nem ér a nevem"- megoldásnak különböző variációi mind elterjedtebbek az utóbbi időben. Amikor nemrég a Hálaadás Templomában szélsőjobbosok újraavatták Horthy Miklós mellszobrát, újságírók szerették volna megtudni, hogyan viszonyulnak a provokációhoz egyes kormánypárti potentátok. Itt is a szokásos hárítási módozatokkal találkoztunk; egyesek tömör válaszmegtagadással eliszkoltak, mások - úgymond - "a történészekre bízzák", hogyan ítéltessék meg a néhai kormányzó rendszere.
Persze, a határozott állásfoglalást kikerülő, immár bevett manővereket egymástól felettébb eltérő súlyú ügyekben működtetik. Más a jelentősége annak, ha valaki nem akar nyilatkozni az iráni atomfenyegetés dolgában, és megint más, amikor akár a kormánynak, akár személyesen bármelyik képviselőjének színt kellene vallania a Horthy-kultusz újabb keletű, mind érzékelhetőbb táplálásáról. Ám látnivaló, hogy a rezsim minden számára kényelmetlen témát valódi horderejétől függetlenül, lényegében azonosan "kezel" - vagyis gyáván elmaszatol. Nincs hivatalos, és nincs egyéni felelősség sem. Mert noha folyvást a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tradicionális eszményeiről, kereszténységről és konzervativizmusról szavalnak, valójában nincs világos, egyértelműen vállalt értékrend. A kormányzati világnézetet naponta improvizálják a kurzus éppen vélt érdekei szerint; legyen szó akár a jelen külpolitikájáról, akár a máig ható múlt meghatározó momentumairól. Szigorú erkölcsi és politikai elvekről retorizálnak, ugyanakkor hétköznapi praxisukban szégyellnivaló képlékenységgel rendelnek alá mindent a cinikus számításnak.
Figyelemreméltó, hogy amikor legutóbb, a Horthy-szobor újnáci segédlettel lezajlott avatását a kormány rest volt hivatalosan elítélni, az amerikai követség milyen hivatkozással követelte az elmaradt gesztust. A kemény közlemény Horthyt minden további nélkül Hitler szövetségeseként aposztrofálta. Ilyen egyszerűen. Mert az egykori atlanti szövetségesek, és a mai demokráciák a kormányzót egyértelműen ítélik meg. Nem fogadják el a kibúvókat, a történelmi tények relativizálását. A civilizált világ nem utolsó sorban arról ismerszik meg, hogy vannak fundamentális alapelvei - bármily nehezen is képes azoknak olykor érvényt szerezni.
