Kapkodhatják fejüket a franciák. Mi ragadja meg jobban a figyelmüket, a politika csúcsán immár egyértelmű válság-e, vagy az a javaslat, hogy a "női nem meggyalázása" címén akár 1500 euróval is büntethessék a prostitúció igénybevevőit, a "szegény férfiakat". Egyelőre a politika vezet, a kommentárok többsége úgy véli, a krízis eléggé súlyos. Első ízben történt meg az Ötödik Köztársaság történetében, hogy hivatalban lévő miniszterelnök, Jean-Marc Ayrault engedetlenségi akcióba kezdett Francois Hollande államfő ellenében. A tettét annál is kritikusabban ítélik meg, hogy akkor cselekedte ezt, amikor a köztársasági elnök éppen külföldi látogatást tett Izraelben, ott kellett meglepetéssel értesülnie olyan kormányzati tervről, amelyről addig nem tudott.
Titok nem volt, hogy az ország vezetése bajokkal küszködik. Csak felületi jelzése ennek, hogy az Élysée-palota gazdájának a népszerűsége rendszerint valahol a mélyben bolyong, volt idő, amikor nem sokkal ugyan, de a húsz százalék alá is süllyedt, míg a kormány feje általában néhány százalékkal előzte meg őt. Nem ez volt a gond, 2012 óta szinte mindig megszokott jelenségként észlelték. Hanem az utóbbi hónapokban, amolyan kezdődő "adólázadás" jelei kezdtek föltünedezni. A közhangulat általában azt tartja, hogy az Európai Unióban a francia adóterhek a legelviselhetetlenebbek, amit súlyosbított a breton kamionsofőrök "vörös sipkás" mozgolódása. Vészterhesnek tartották a közutakat terhelő környezetvédelmi adót, országos visszhangot keltett a tiltakozásuk. Jelzés volt arra, hogy hamarosan lépni kell, csak elképzelés nem volt rá, hogyan?
Eközben az is nyilvánvaló lett, a változást végrehajtani nem olyan egyszerű, ahhoz, hogy hiteles legyen, ideje volna meneszteni a kormányfőt, erős embert találni a helyére. Akadt önjelölt is, Manuel Valls belügyminiszter, akinek a népszerűsége éppen a közbiztonság és az idegenellenőrzés kérdéseiben tanúsított "keménysége" miatt a csúcsokat közelíti meg. Ő maga nem is titkolta, hogy Ayrault helyére pályázik, annál is inkább, mert még távolabbra tervezett álma, akár már 2017-re is, Hollande utódlásának az elérése. Valamit cselekedni kellett, általános a vélemény, a gazdaság válságos állapota is mielőbb reformokat követel, hiszen a Standard & Poor's minősítő intézet leértékelte Franciaországot. Arra a következtetésre jutott, hogy a magas, már-már elviselhetetlen munkanélküliség sürgős változtatásokat követelne, viszont a nem kellő súlyúak fabatkát sem érnének, drasztikusabban kellene lépni. Terjedt a vélemény, hogy az államfő, amint túl lesz esedékes külföldi útjain, kénytelen lesz haladéktalanul meneszteni Ayrault-t, az utódát sürgősen kinevezni. Ekkor húzott váratlanul az állítólag távozásra kényszerített kormányfő. Hollande éppen hogy megérkezett Jeruzsálembe, Ayrault közzétette, hogy átfogó adóreformba kezd, haladéktalanul tanácskozásra hívja meg a szakszervezetek vezetőit és a munkaadói köröket. Csakhogy erről addig a köztársasági elnök semmit sem tudott, a hírügynökségi jelentésekből értesült róluk. A Les Echos gazdasági szaklap "pókerhúzást" emlegetett. Azt a hátsó szándékot tulajdonítván a miniszterelnöknek, hogy ezzel netán elodázhatja lemondatását.
Hollande-ot "hidegvérűnek" tartják, eddig sem sokat idegesítette alacsony népszerűsége, a Párizsból érkezett friss hírekre se indulattal reagált, nem sietett hangosan nyilatkozni. Akadt olyan szocialista politikus, aki Ayrault lépését egyszerűen "marhaságnak" minősítette, az általános vélemény pedig az, hogy a kormányfő a legjobb esetben is néhány plusz hónapot nyerhet.
Hollande az eddig ismeretlen, mert nem részletezett adóreform tervekről is hallgat, illetve annyit mond, kétségtelenül szükség van rájuk, de nem sebtében, összetákolt módon, neki államfői megbízatásában a következő választásig három esztendeje van. Ha végül is lesz reform, annak a végrehajtását nem egészen harminchat hónapra lehet elképzelni, semmiképpen sem rögtönzésekkel. Úgy vélik, hogy annál is inkább e menetrendhez tartja magát, mert meg is van már a jelöltje az új miniszterelnök személyére. Illetve jelöltjei vannak, több kombináció is szóba jöhet. Köztük van a nyomuló Valls belügyminiszter is, de nem egyedül. Ha a találgatások valamennyire is megközelítik a valóságot, az első helyek egyikén szerepel Laurent Fabius jelenlegi külügyminiszter, aki Mitterrand elnöksége idején volt már kormányfő, sőt a legfiatalabb a politika történetében. A gazdaságban akkor leszerepelt Pierre Mauroy után ő teremtett rendet, része volt Mitterrand későbbi újraválasztási sikerében is. Most ellenben maradna a diplomácia élén, annál is inkább, mert az ő személyes érdemének is tartják, - pontosabban tartja ő - az Iránnal elért genfi nukleáris megállapodást.
A lehetséges utódok között előkelő helye van Martine Aubry asszonynak, Lille polgármesterének, részint azért, mert Hollande után első titkárként szilárdan kézben tartotta a Szocialista Párt vezetését, részint meg azért, mert "történelmi család" leánya. Édesapja, Jacques Delors, sokáig az Európai Unió első embereként nagyformátumú nemzetközi politikusként tisztelt férfiú, visszavonultságában ma is az. Általános a vélemény, hogy Ayrault hónapjai csakugyan megszámláltattak, mert kétbalkezes húzásán kívül összekuszálja még jelenlegi kormányát is. Beletenyerelt máris a két gazdasági tárca ügyeibe - a pénzügyibe és a költségvetésügyibe - a hivatalban lévő miniszterek háta mögött cserélt le kulcsembereket. A kavarodások arra utalnak, hogy a francia közélet egyáltalán nem mondható nyugalmi állapotban lévőnek. Tartósabb csillapodásra akkor lehet esély, ha Francois Hollande csakugyan meg tudja őrizni legendásnak vélt hidegvérét, nem szeppen meg a várható következményektől.