Író volt, finom idegei érzékenyen jelezték az elkövetkező rémálmot. Tájékozott volt, pontosan átlátta Hitler terveit. Mégis csalatkoznia kellett, hiszen a németek játszi könnyedséggel kerülték meg a hosszú munkával kiépített Maginot-vonalat, s arra kellett rádöbbennie, hogy rejtőzködve kell élnie: ami elől menekülnie kellett Budapestről, utolérte Párizsban. Nem egyedül. Magyarok ezrei éltek abban a balga reménységben, hogy Párizs a Bakonyuk lehet, mint Adynak, itt mentesülhetnek a fenyegetésektől, életveszélytől. Itt találkozott az Indiába készülő Hatvany Bertalannal, aki nem szűkölködött az anyagiakban, s mindennap felfedezőútra vitte őket megismerni a francia főváros gasztronómiai nevezetességeit, miközben Fejtőék gyalog sétáltak haza, hogy megtakarítsák a metrójegy árát, ellátogattak kedves barátjuk, Németh Andor szállodai szobájába, amely a magyar emigránsok találkozóhelye lett. Gyakran összejöttek a kommunizmusból teljesen kiábrándult Koestler Artúrral, aki épp Sötétség délben című könyvén végezte az utolsó simításokat. (A beérkezett írót, kinek tekintélyét kis autója is emelte, 1939-ben internálták a francia hatóságok, s verítékes munkával, írókat és politikusokat mozgósítva sikerült csak kiszabadítani. A franciák az internálásban nem voltak szívbajosak, erről már korábban ismereteket lehetett szerezni Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéből is.) Döbbenettel értesültek Hevesi András haláláról.
Baljós sejtelmekkel
A Párizsi eső írója valósággal szerelmese volt Franciaországnak. A háború kitörése után önkéntesnek jelentkezett a francia hadseregbe, kötelességének érezte megvédeni Racine és Moliere szellemiségét. Elutasították. Fűnek-fának könyörgött, hogy változtassanak a döntésen. Végül meglágyította a sorozók szívét, kiképzőtáborba került. Bár "tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált", már arra is képtelen volt, hogy meneteléskor szabályosan lépkedjen. Együtt üldögéltek Fejtővel a füstös kantinokban, lelkesedve olvasott föl részleteket André Gide híres naplójából. 1940-ben a Somme partján vetették harcba. Java részük elesett, vagy fogságba került. Hevesit visszavonulás közben fejlövés érte, az épinali kórházban hunyt el. Ő volt a franciák háborújának első magyar áldozata, "sikerült hősi halált halni a francia kultúráért".
Feleségével tanúja volt a győzelmes német alakulatok párizsi bevonulásának. A franciák - jellemző ez is - szertartásosan át akarták adni a város kulcsát, de a német katonák fáradtak voltak, csak másnap került föl a városházára a horogkeresztes lobogó. A békésen sétálgató német katonák útikalauzzal a kezükben inkább kíváncsi turistákra emlékeztettek, a boltokban csokoládét, aprósüteményt és női fehérneműket vásároltak. Esténként érzelmes katonanótákat énekeltek a fasorban. 11-kor fújtak takarodót, kiürültek az utcák, csak a járőrcsizmák koppanása hallatszott.
Fejtőéket akkor fogták el baljós sejtelmek, amikor falragaszok tudatták velük, hogy a külföldiek jelentkezzenek a rendőrségen. A tisztviselő azt javasolta, sürgősen utazzanak a meg nem szállt területre. Nantesba érkezve újabb falragaszokon azt olvasták, további utazásokat csak a német parancsnokság írásos engedélyével tehetnek. Az állomás parancsnoka egy német hadnagy, megcáfolva várakozásokat, azzal a jelszóval, "a magyarok barátaink", barátságosan megadta az engedélyt. Még kísérőt is rendelt, hogy a betolató szerelvényen kényelmes helyünk legyen. La Rochelle-ig utaztak. Ott is, Bordeaux-ban is szinte idilli légkör uralkodott, az emberek majdnem vidáman vették tudomásul a tényt, számukra véget ért a háború. Mauriac, a nagy francia író kötelességének érezte figyelmeztetni honfitársait, "tegyenek különbséget a hódítók megérkezése és a nemzeti ünnep között", de Cahorsban, ahol megállapodtak, mégis örömmámorban úszott, "csupa boldogság volt a napfényes csinos kisváros".
A politikával nem törődött. Az újságok meghirdette úgynevezett nemzeti forradalom, Pétain marshall mozgalma, csak egy szempontból érdekelte a lakosságot: a háború végét jelentette. Német nyelvórákból próbáltak megélni, de egyetlen fillér nélkül reménytelennek mutatkozott a jövőjük. És ekkor történt a csoda: postás csöngetett azzal a fantasztikus hírrel: pénzt hozott! Ötszáz frankot küldött az Opera Mundi magyar származású igazgatója. Amerikai útja előtt rendezni akarta tartozásait. "Alighogy eltűnt a postás, Cabessut kanyargós ösvényén két fekete-fehérbe öltözött apáca jelent meg. Elmondták, hogy a Mária kollégiumban némettanárra van szükség, megfelelt az ajánlat, és hamar megegyeztünk." A Németországban akkor tilalmi listán szereplő Heine művei nyomán kezdte tanítani az elzászi kislányokat. "Barátokban sem volt hiány, s ott volt a 18. századi művekben különösen gazdag városi könyvtár". "Kellemes napokat éltünk volna át, ha szívünk mélyén nem lappang a szakadatlan félelem."
Működött az intrika
Száműzetésük következő állomása, Pech del Luc parasztkunyhóval és paraszti tevékenységgel várta őket. Itt ismerték meg teljes mélységében és minden nagyszerűségével azt a szolidaritást, amely az egyszerű emberek között mindig működik. A körülmények egészen szokatlanok voltak, a kunyhótól száz méterre lévő forrásból hordták a vizet, a villanyt bevezették. Jellemző történetet meséltek a helybéliek: a Lanzés új templomát felszentelő püspök a szertartás után megkérdezte a plébánost, hol könnyíthet magán. "Innen Cahorsig az egész úton, hangzott a válasz, széles kézmozdulatok kíséretében." Amikor szép volt az idő, teszi hozzá Fejtő, még csak-csak, hiszen egy gesztenyesor határán laktak. Télen viszont…
Bármennyire megértők és kedvesek voltak is az itteniek, bármilyen értékes ismereteket szereztek is Fejtőék, mint őstermelők, megmaradt urbánusnak, visszavágyott a városba. Jelen esetben Párizsba. Dormándi László tanácsára a rádióhoz fordult, ahol megszervezték a külföldre, többek között Magyarországra sugárzott híradásokat. A főszerkesztő meg is ígérte, hogy felveszi. Éppen boldogan dicsekedett feleségének és Gérard Jouve-nak, aki viszont a francia nemzeti hírügynökségnél, az AFP-nél ajánlott állás neki. (Itt a külföldi rádióadásokat is figyelték.) Még nem gondolta, hogy végül ezt az ajánlatot kell elfogadnia. Ám egy-kettőre szembesülnie kellett a magyar emigrációt jellemző intrikákkal, fúrással, széthúzással, amelyről bőséges ismereteket szerezhetünk Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza című művéből is. A magyar emigránsok egy kommunistabarát csoportja megvétózta, hogy a rádiónál alkalmazzák. Nevezték kollaboránsnak, a másik besúgójának, megrögzött jobboldalinak. Mindennek, amit könnyedén megcáfolhatott volna, de akit egyszer elér a gyanú árnyéka, nehezen menekülhet.
Kádár karon fogta
Így mégis az AFP-hez került. Az emigráns kommunisták "jóvoltából" ettől kezdve ívelt fel karrierje, lett Franciaország megbecsült, kitüntetésekkel elismert polgára. Fejtő kiválóan ismerte a háború utáni kelet-európai állapotokat, ezeknek lett szakértő kommentálója, egyetemi előadója, a tárgykörről szóló cikkek írója. Az egész magyar emigrációt megosztotta a Rajk ellen megindult eljárás, a miniszter letartóztatása és az ellene indított per. Fejtő jó viszonyban volt Károlyi Mihállyal, aki hazatért tájékozódni. Visszatérve Párizsba elmondta, hogy "a budapesti légkör élénken emlékeztette a harmincas évek moszkvai atmoszférájára. "Sztálin kegyetlen módszereit, úgy látszik, importálja Magyarország." A kommunisták viszont azt hangoztatták, ha Rajkot letartóztatták, nyilván bűnös. Ezekkel a módszerekkel, a rágalmazáson alapuló eljárásokkal neki is meggyűlt a baja: Ernst Ottó történész, aki már korábban Károlyi barátjaként ténykedett a baloldali mozgalomban, azzal vádolta meg, hogy be akarta szervezni a magyar kémszolgálatba. Fejtőnek szerencséje volt: sziklaszilárd alibivel rendelkezett. "Miért?" - fordult a rendőrtiszt hűvösen a feljelentőhöz. "Sose szerettem Monsieur Fejtőt" - hangzott a válasz. Gyakran ennyi is elég, hogy valakinek kitörjék a nyakát. Hogy a franciáknál is működött a bürokrácia, mi sem bizonyítja jobban, mint az író honosítási kérelmeinek sora. 1954-ben beidézték a prefektúrára, azzal vádolta meg egy jóakarója, hogy a CIA ügynöke. Előtte a KGB emberének nevezték. Elpanaszolta hányattatásait a miniszter feleségének, aki szólt férjének, nem lehetne-e elfogultság és zaklatás nélkül intézni a honosítási kérelmet. "Bármily hihetetlenül hangzik, férje… kénytelen volt nem kevesebb mint három leiratot küldeni a különféle szerveknek, amíg végre megkapta aláírásra a francia állampolgárságomat kinyilvánító dokumentumot". A történetnek külön érdekessége, hogy Fejtő Ferenc ekkor már a francia közélet mindig figyelmet keltő alakja volt cikkeivel és előadásaival.
Működésének fontos részét képezte az 56-os események értékelése. Már az év nyarán fokozott figyelemmel követte a lengyelországi mozgolódásokat. Közben meghívást kapott a hazai PEN Klubtól. Szívesen jött volna haza, de az AFP főnöksége nélkülözhetetlennek ítélte párizsi jelenlétét. A forradalom eseményeiről cikkeket, kommentárokat írt, a felkelés krónikájáról pedig tanulmányt készített a France Observateur számára. November 4-én az Esprit kongresszusán tartott előadást, a felháborodott és együttérző francia közönségnek. Ezekben a lázas napokban állította össze Jean Duvignaud segítségével a magyar tragédiáról szóló könyvét.
A francia belpolitikai életet is felkavarták a magyar események: a jobboldali sajtó ujjongott, a kommunisták viszont úgy értékelték a történteket, a forradalmat az imperialisták szították, hogy eltereljék a figyelmet a szuezi eseményekről. (Aki itthon élte át az október-novemberi történéseket, évekig hordta a nyugati nagyhatalmak közönyének sebét, amelynek fájdalmát Márai Sándor is érzékelte is éreztette.)
A következő években ismét jeges lett Fejtő és a hazai rendszer viszonya. Ez akkor változott meg, amikor az Elysée-palotában, a Kádár János tiszteletére rendezett fogadáson, a főtitkár karon fogta és barátságosan elmondta: ismerik egymást. Amikor ugyanis a Korong utca 6-ban lakó József Attilát Szántó Judit esernyők készítésével tartotta el, az elkészültekért egy kifutófiú ment el a közeli gyárból. Kádár János volt, aki évtizedekkel később is büszkén emlegette, hogy a költővel és Fejtővel beszélgetett. (Később egy kézikocsival ő költöztette el József Attilát.)
A hazai sajtó természetesen bőséges híradással szolgált Kádár látogatásáról, kiemelve, hogy meghívta a francia elnököt és néhány magyar származású személyiséget, köztük az író Vercorst, Vasarelyt és Fejtőt. Ő azonban Máraihoz hasonlóan nem kívánt hazatérni, "amíg Magyarország megszállt terület". Erre a látogatására 1989 júniusában, Nagy Imre nemzeti temetésén került sor, majd Mitterrand elnök kíséretének tagjaként ismét Budapestre látogatott. Harmadszor az Ünnepi Könyvhéten dedikálta Rekviem egy hajdanvolt birodalomért és Emlékirataim című könyveit. Ekkor már a forradalom emlékének kiemelkedő őrzőjeként a harmincadik évfordulóra rendezett ünnepség ötletadója és szónoka volt. Két évvel később pedig az ő kezdeményezésére állítottak emlékművet Nagy Imrének a Pere Lachaise temetőben, s ebben az évben Becsületrenddel is kitüntették. Érzelmes utazás című 1936-ban megjelent műve francia kiadását követően 2001-ben az Európa Tanács Európa díját kapta. Itthon is elismerték példamutató életútját: az MTA tiszteletbeli tagsággal, a Világosság Alapítvány emlékkönyvvel tisztelgett előtte. Halála után is jelen van közöttünk: a Károlyi Alapítványnak ajándékozta könyvtárát.
Életének, legfontosabb kötődésének természetét így fogalmazta meg: "Nem érzem, hogy gyökértelen lennék Franciaországban… Abban hiszek, hogy szellemünk meggyökeredzik a nyelvben, kultúrában környezetben… Az igazi, legmélyebb gyökér mégiscsak a nyelv, az anyanyelv. Ez a gyökerem sosem szakadt meg."
