- Szerelemfüggő?
- Valamikor az voltam, ebből az érzésből született meg az első kisregényem, a Párnakönyv. De ahogyan az évek múltak, sok mindent megtanultam a szeretetről, amit korábban nem tudtam. A szerelemfüggőben már ezt a felismerést osztom meg az olvasókkal; egy szerelmi megszállottság anatómiáját írom meg napló formájában, egyes szám első személyben. Ez a könyvem más, mint a többi, más hangon szólal meg. Szándékosan tördeltem szét a narratívát, hogy hitelesen mutassam meg egy zavart elme széttöredezettségét, dadogó vallomásait. Közben utazást tettem a lélek mélyére, szembenéztem a saját démonaimmal és egy súlyos kérdéssel, nevezetesen azzal, hogyan élhető meg a szabadság a mai életben. Ezzel a könyvvel segíteni szeretnék mindazoknak, akik egy függőség fogságában élnek.
- Tényleg volt nő zaklatója?
- Sajnos, a mai napig van. Rettenetesen szomorú látni, hogyan rója újra meg újra ugyanazokat a köröket és ismétli ugyanazokat az érzelmi mintákat annak ellenére, hogy időnként egészen tisztán látja önmagát. A legnagyobb baj az, hogy egyáltalán nem érzi, milyen hatást gyakorol a másik emberre, nem veszi tekintetbe a másik érzéseit. Egy megszállott nem csak önmagát rombolja, hanem pusztítja azt a kapcsolatot is, ami számára a legfontosabb. Egyfajta gyűlölettel kevert szerelmet él meg, s ezért fullad kudarcba minden próbálkozása. A visszautasítás valamiféle álomvilágba röpíti, ahol minden úgy van, ahogyan szeretné. Közben pedig elfeledkezik a létező valóságról, nem veszi észre, hogy a másik már kiszállt abból az érzelmi hullámvasútból, amiben ő utazik.
- Miként ismerte meg Elzát?
- Mint egy olvasómat, aki szereti a könyveimet és azonosul a hőseimmel. Tanácsokat kért tőlem és levelezni kezdtünk. Egy idő után, amikor túlságosan követelőző lett, abbahagytam a levelezést, de erről nem hajlandó tudomást venni. A regényben természetesen nem az ő életét írtam meg, csak azt a mechanizmust, amit rajta keresztül tökéletes aprólékossággal megismerhettem. Az én Elzám a regény elején 17 éves, gyerekkorában súlyos családi traumák érték. Végtelenül szeretetéhes, ezért úgy kapaszkodik minden felé nyújtott kézbe, mint egy fuldokló. A magyar irodalomban kevesen törték meg azokat a tabukat - a családon belüli abúzust, a hideg, érzéketlen anyafigura megjelenítését - amelyeket most megtörök. Ha úgy tetszik ez egy többszörösen tabutörő regény. Mert nem elég, hogy súlyos családi titkokról beszélek benne, ráadásul egy lánynak a tanárnője iránti rajongó szerelmét mutatom be. S mindez egy magyar kisvárosban játszódik. Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatásra.
- Társadalmi tükröt tart az olvasó elé?
- Igen. Mert bár egy lélek történetét írtam meg, lappangó gyerekkori sérülések felnőttkori hatásairól beszélek, bemutatom a kisvárost is, a maga bezárulkozásával, normáival, kettős értékítéletével, antihőseivel. Egy ilyen szűk világban a családi viszonyokat végzetesen megmérgezné, a közvéleményt pedig fölkorbácsolná, ha Elza ügye kitudódna. Ez a környezet erősen akadályozza Elzát abban, hogy kilépjen a képzelt világából, és merjen szembenézni saját magával. Ehhez mindenképpen külső segítségre van szüksége. Szerencsére a könyvben akad egy szereplő, aki ebben partner.
- Okozott önnek hátrányt bármiben, hogy nő?
- Igen is, meg nem is, a végső kasszát még nem készítettem el. De tény, hogy sokféle hátránnyal kellett megküzdenem a politika macsó világában, ahol egy nőnek háromszor annyit kell teljesítenie ahhoz, hogy elismerjék, mint egy férfinak. De a tudomány világa sem jobb. Az üvegplafon-elmélet minden szakmára igaz. Egy nő könnyen beverheti a fejét abba a láthatatlan mennyezetbe, amit minden férfiak által megalkotott intézménybe beépítettek. De nem akarok igazságtalan lenni, mert sok előnyöm is származott abból, hogy nőnek születtem. Azt hiszem, az élet mély megélése, és az a varázslás, ami segít elhárítani a veszélyeket és a kudarcokat, inkább női képesség, mint férfi tulajdonság. Ezt valószínűleg meg kellett tanulnunk a történelmünk során, ha túl akartuk élni azt a rengeteg agressziót, amit az emberiség önmaga ellen alkalmazott és alkalmaz.
- Évekkel ezelőtt kiszállt a politikából. Nem hiányzik?
- A politika, mint szakma szinte az egész világon mélyrepülésben van. Nagyon kevés valódi politikust látok a pályán, sokkal inkább erőművészeket, akcióhősöket, szabadságharcosokat, egy óriási látványpékség szereplőit. Konrád György zseniális mondása szerint ők a nárcizmus üldözöttei. Persze most túloztam, mert mindig fölbukkannak igazi államférfiak és államnők - milyen kár, hogy a magyar nyelvben erre nincs megfelelő kifejezés - de mintha az emberek is inkább díjaznák a hangoskodókat, mint a szakmájukat tisztességesen végző politikusokat. Kampány idején végképp csak arra figyelnek, aki jó nagyot kiabál, vagy populista és demagóg eszközöket használ. Úgy látszik, erre van igény. De szerintem fordítva ülünk a lovon. Úgy gondolom, az erőkultusz a végtelenségig nem folytatható, előbb-utóbb meg kell, hogy változzon a közhangulat, és akkor a politikának, mint szakmának, újra lesz becsülete. Ez a mostani hangzavar nagyon nem kedvez a nemek közötti esélyegyenlőség politikájának, olyannyira nem, hogy tökéletesen meg is feledkeznek róla. Az ellenzéki női politikusok hősiesen helytállnak, súlyos jogtalanságokra és igazságtalanságokra hívják föl a figyelmet nap mint nap, de sajnos, beszorították őket az akciózó politizálásba. Mivel nincs lehetőségük, hogy törvényjavaslatokat fogadtassanak el a parlamentben, civilként figyelemfelkeltő akciókat szerveznek. De maguk is tudják, hogy valójában más lenne a dolguk.
- A könyv elkészült. Mivel foglalkozik most?
- A Társadalmi részvétel című tárgyat tanítom, irodalmi beszélgető estek háziasszonya vagyok az Alexandra Irodalmi Kávézóban, publicisztikákat írok és készülök a következő regényem megírására. A legbüszkébb az unokámra vagyok, aki egy dolgozatában úgy jellemzett: A Nagyi küzd a nők jogaiért, és ő süti a legszebb túrós palacsintát.
