Nem akarok ünneprontó lenni, még kevésbé tiszteletlen a hagyományokkal szemben, de azért van abban valami jellemző, hogy Magyarországon még mindig, ha futballról és ünnepről van szó, akkor a londoni, 1953-as angol-magyar mérkőzésről beszélünk.
Hogy a nemzeti sportunkról szólva – hm, ez is nemzeti – hatvan év múltával ez jelenti számunkra az ünnepet. Hogy akkor és ott, az évszázad szenzációját okozva, legyőztük 6:3-ra az angolokat. Ünnepeljük ma is a sikert – az apropó ezúttal a hétfői évforduló – pedig valójában a fájdalmainkat akarjuk feledni, azt tudniillik, hogy elröppent hatvan év, de azóta – eltekintve a kudarcként megélt ’54-es vb-döntőtől – lényegében nem kaptunk semmit a futballistáinktól. Sőt, egyre mélyebbre süllyedünk, hovatovább a párszázezres lélekszámú országok is leköröznek bennünket, mi meg kénytelen-kelletlen a sebeink nyalogatására vagyunk kárhoztatva.
Hamis illúziókat kergetve, persze, amelyekre jócskán rápakol a mai adminisztráció; mit adminisztráció – maga a miniszterelnök, a többiek csak követik őt. Teszik ezt, nyilván, kényszerűségből, ha egyszer a főnökük a magánhobbiját az állami pénzekből finanszíroztatja. Félreértés ne essék: nem azzal van a baj, hogy Orbán Viktor szereti a futballt és szeret futballozni, hanem azzal, hogy ezt mindenki számára kötelezővé teszi, oly módon hogy erre a sportágra herdálja a mi pénzünket. Azt a képzetet keltve, hogy ez az ország javát szolgálja. Hogy a kommunista múltból azért egy momentumot meg kell ünnepelnünk, a londoni 6:3-at. Pedig ez nem más, mint a hiány ünnepe…
