A La Verita leginkább kellemes, szép, olykor ráérősen, máskor vadul hömpölygő álom, víziók sorjázása, egymásra rakódása, folyamatos élményzuhatag.
Az élménydömping a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában rögtön akkor kezdődik, amikor fölmegy a függöny. Meglátjuk Salvador Dalí hatalmas, 9X15 méter méretű függönyét, amit Leonide Massine koreográfus segítségével festett, a New Yorki Metropolitan Opera Mad Tristan című produkciójához.
Ezt a balettet egyébként Wagner Trisztán és Izolda című műve ihlette, és köztudott, a nagy zeneszerző törekvése volt, hogy a totális, gigászi hatás kedvéért operáiban felhasználja valamennyi művészeti ág eredményeit.
A rendező, Daniele Finzi Pasca ebben a produkcióban éppen ezt teszi. Rendezte már a híres Cirque du Soleil-t, a Corteo című nagyszabású show-t mintegy három millióan látták, a torontói téli olimpia záróünnepségét, ami szintén az ő nevéhez fűződik, tévén keresztül több mint kétmilliárdan.
Ezek a típusú produkciók, miközben tényleg magukba olvasztanak minden lehetséges elemet, már-már inkább népünnepélyek.
Veszélyük, hogy bombasztikus hatásossággal működik a megalomán szórakoztató gépezet, pontos kiszámítottsággal, de elvész a személyesség, a valódi, olykor hektikus művészi teljesítmény, és mindenki csak kis fogaskerék a nagy mechanizmusban, amiben már az egyéniségek nem különösebben érdekesek, kevéssé számítanak.
A La Verita éppen azért tetszett, mert úgy nagyszabású, hogy fontos az arc legkisebb rezdülése is, és csupa remek fazonból, izgalmas egyéniségből áll a társulat.
Kezdéskor kijön egy idősebb úr, arról beszél, hogy majd jótékonysági előadást látunk, de ezt annyi gúnnyal és élccel teszi, hogy érezzük, sok humorban lesz részünk, tulajdonképpen bohóc ő, aki fancsali szemmel látja az amúgy is fancsali világot, kap is maga mellé egy hölgyet, akivel bohócpárost alkotva összekötik a nem mindig automatikusan egymáshoz illeszkedő jeleneteket.
Amúgy pedig az az úgynevezett jótékonysági előadás is olyan mintha fricska lenne, mindenféle tollakban, tütükben pipiskednek a szereplők, állandóan elszúrnak valamit, olyanok, mintha kutyaütőek lennének, földhözragadt az egész.
És innen fogunk majd igencsak elemelkedni, a légbe, sőt a fellegekbe szállni, a csodák birodalmában járni. De amikor éppen ott járunk, rendszerint akkor is van valami zavaró kontraszt, jelezve, hogy az élet közel sem habos torta. De közben az egész produkció mámoros életszeretetről, kiapadhatatlan játékos kedvről tanúskodik.
Beékelődnek klasszikus artistaszámok, de aztán ezek is átvariálódnak, mert valaki, vagy valakik még bejönnek, azok is kipróbálják a rudat, a trapézt, a diabolót…
Először esetleg csak egy fiatalember diabolózott, de aztán szinte megrészegedve már mindenki diabolózni kezd, de közben netán valaki táncikál, vagy csak különböző maszkokban végig grasszál a színen, olyan az egész színpad, mint egy örökmozgó.
Állandóan megtréfálnak minket, gyakran egészen más történik, mint amit várunk, akár fricskák özönével rukkol elő a csapat.
Aki az előbb még artistának mutatkozik, lehet, hogy nemsokára zongorázik, vagy dalra fakad, boldog mámorral összezavarva bennünket, hogy már ne is tudjuk, mi az igaz, mi a valóság. Illetve azt érzékeljük, hogy ez a produkció nagyon is valóság, hihetetlen műgonddal, de mégsem gépiesen oda van téve a deszkákra.
A látványvilág is lenyűgöző, igazi színpadi költészet, a víziók gyönyörű tobzódása, a mozgás kiváltotta boldogsághormonok serkentése.
Fura, megrészegült világ ez, amiben mindent és mindent tovább tudnak fokozni, bármi megsokszorozódhat, újabb alakot ölthet.
Van például egy jókora guruló, furcsa formájú instrumentum, nem kerék, nem gömb, csaknem absztrakt szobor, rá lehet csimpaszkodni, együtt gurulni vele, tornázni rajta, sokan kipróbálják, tébolyultan megmámorosodnak tőle, együtt örvendenek a szép testek tulajdonosai.
De van egy nő, aki belefogódzkodik egy felülről leeresztett kötélbe, és még azok fölé is száll, és lengedez fölöttük, akik éppen a menyben érezhetik magukat.
Majd visszarántanak minket a mélybe, később újra repítenek, mesterien adagolják a különböző hangulatokat. Sokan kicsit a föld felett járunk, amikor kijövünk a színházteremből.
