Barátom felesége évekig várt csípőprotézis műtétre Nyíregyházán, együtt élve a fájdalommal. Lassan a sorállásban a feleség következett volna műtétre, amikor meghalt. Természetesen erre sokan azt mondhatják, egyéni tragédia. Más kérdés, hogy a lelket is kínzó szenvedés mennyit vesz el egy ember életéből. Talán az örömöket, talán a kedvet, talán mindent.
Az említett eset nem egyedi a szabolcsi megyeszékhelyen. Megjegyzendő, hogy senki nem gondol orvosi hibára, nem lehet az itt sem ismeretlen orvosi elvándorlás számlájára írni, az ok: létezik egy szabály, a teljesítmény volumenkorlát (TVK). Ha a kórház efölött végez műtétet vagy beavatkozást, akkor azt az egészségpénztár nem fizeti ki. Szigor a köbön. A kórház mit tehet? A sürgős és életmentő műtétek, TVK ide vagy oda, nem maradhatnak el, a többinél meg nő a sorállás. Egy térdprotézis-műtétre három és fél évet kell várni, ha nem válik időközben járóképtelenné a beteg.
Az egészségpénztár szűkmarkúsága mélyebb gondokat takar. Hat évvel ezelőtt a Gyurcsány-kormány úgy próbálta kiegyensúlyozni az egészségügy finanszírozását, hogy néhány kórházat, vagy kórházi osztályt be akartak zárni, s némi hozzájárulást elvártak a betegektől is. Ez volt a vizitdíj és a kórházi napidíj. Tizennyolc milliárdot terveztek ebből évente. A vizitdíjat és társait a Fidesz politikai céljaira használta föl, s egy demagóg népszavazást kezdeményezett. Igazából semmi törvényes alapja nem volt ennek a népszavazásnak, még akkor sem, ha az Alkotmánybíróság átengedte. "Ne fizessünk!" - ez volt a szociális népszavazás dicső jelszava, s a többség kacagva voksolt is ellene. A kormánynak el kellett törölnie az egészségügy talpra állítására szánt hozzájárulásokat. A 2008-as népszavazás azonban az Orbán-kurzus számára botlóaknának bizonyult. Most akad meg a lábuk a drótokban, s most robbannak a következmények.
Eladósodtak a kórházak, méghozzá annyira, hogy a szállítóik, főként a gyógyszerellátók, csakis készpénzért hajlandók teljesíteni a megrendeléseket. Októberben olyan kormányzati javaslat született, hogy a kórházak a június végén nyilvántartott, lejárt tartozásaiknak 77-80 százalékának ellenértékét megkaphatják, ebből a pénzből az áprilisig felhalmozott adósságokat lehet kifizetni. A fél évvel korábbi számlákat! A kórházigazgatók nyomban jelezték, hogy ha ezt nem kíséri a gyógyítási díjak emelése, az adóssághegy újra nőni fog. Többnyire a háziorvosok is lélegeztető gépen kínlódnak a szűkösen mért bevételeikkel - mondják szakértőik, de ez egy másik téma lehetne.
A baj persze jóval bonyolultabb egy vizitdíjnál. Roppant módon megváltozott a gyógyítás. "Ma minden technikaizálódott, ma hihetetlen drága vizsgálatok, drága kezelések vannak, ezt nem lehet 160 helyen fenntartani… 80-100 kórház elegendő volna a 160 helyett… A fizetésemelésekhez meg lett volna a fedezet, ha bezártunk volna 60-80 kórházat." (Rádai Eszter interjúja prof. Repa Imre kórházigazgatóval - Mozgó Világ, 2008/5. szám.) Az önkormányzatok azonban tíz körömmel ragaszkodtak számos kisvárosi kórházhoz. Az Orbán-kurzus államosította ezeket, s joggal gondolta az ember, mindez a betegek érdekében történik, ezentúl csak az számít, hogy meggyógyulunk-e a kialakítandó poliklinikákon. Hát ez nem jött be. Maradtak a kicsik, legföljebb holdinggá szervezték őket, mint tették Szabolcsban is. Lassanként mégis kiderült, hogy az egészségügy így finanszírozhatatlan, s erre legelőbb az orvosok egy része jött rá. Aki tehette, elment boldogabb országokba.
Most a vizitdíjat említeni sem szabad. Más megoldást próbálnak, például a hálapénzt. Hogy azt itt meg ott törvényessé teszik. Sőt, ott tartunk, hogy már népszavazást is emlegetnek e nemes ügyben. A magyar ember biztosan fizetni akar - a vizitdíj többszörösét -, hátha azzal megvásárolhatja orvosa jóindulatát. Csakhogy furcsa dolog ez a hálapénz. Az orvos hatóság is. Döntése nyomán állami támogatások illetik meg a beteget. Olykor táppénz, máskor támogatott gyógyszerek, netán beutaló, utazási költségtérítés... Fel sem tudom sorolni az összest. Ezek együttes összege százmilliárdos számla. A témáról néhai Ádám György professzor alapos könyvet írt. (Az orvosi hálapénz Magyarországon - Magvető, 1986.) A hálapénz szerinte vesztegetés, annak is, aki adja, s annak is, aki elfogadja. Mondják erre: utólag biztosan jogos. Vannak kórházak, ahol célszerű orvost "fogadni", méghozzá előre, s nem krajcároskodva ám! Utólag jogos a "köszönet"? A bíró is hatóság, érdekes lenne, ha ilyen alapon az ítélet után a kedvezményezettől paraszolvenciát kapna.
Úgy tűnik, a hálapénz jogászi megítélése azóta sem változott. Csakhogy az egészségügy nyavalyái ettől sem fognak begyógyulni, de még csak enyhülni sem. A rendszer alapos reformokra szorulna, s nemcsak azokra, amit a keservesen őszinte prof. Repa interjújából idéztem. Immár nem háromszáz forintos vizitdíjra volna szükség, hanem a többszörösére. És például valós tulajdonosra várnak a kórházak, mert se az állam, se az önkormányzat nem az. Általános betegbiztosítás, és jobb szemlélet kellene, mert egy ország megítélése alapjaiban függ attól, miként bánik az öregekkel és a betegekkel.
Ez utóbbi minősítés az Orbán-kurzust eddig sem érdekelte, s ezen aligha fog változtatni.
