Megtörtént, bensőséges családi önünneplés keretében avatták föl pénteken este az újjáépített Erkel Színházat. Egymást követte a színpadon az Operaház főigazgatója, Józsefváros polgármestere, Budapest főpolgármestere és a mindenütt jelenlévő miniszterelnök.
Eddig rendben is lehetne, hiszen az ilyen esemény nem csupán kulturális jellegű, protokolláris is. Hanem annak megfelelően, hogy az épület a Józsefváros szívében van, "avatott" a kerületi polgármester is, bizonyos Kocsis Máté, aki ugyanakkor a Fidesz kommunikációs igazgatója, így bizonyos értelemben egyes hagyományoknak megfelelően, az ünnepet kisajátította magának pártunk és kormányunk. Amit megerősített, hogy a műsor jelentős részét a rezsim buzgó híve, Medveczky Ádám karmester vezényelte, a nézőtéren pedig Kerényi Imre, a mostanában nem éppen kultúrát gerjesztő funkcionárius kellette magát mások mellett.
Ókovács Szilveszter főigazgató idézte a kétségtelenül ideillő latin mondást, hogy "sursum corda", emeljük föl szívünket, de mellőzte ikerpárját, a "favete linguis"-t, fékezzük meg nyelveinket. Nem mintha túlméretezettek lettek volna a beszédek, de minden hivatalos ünneplő kötelességszerűen kiemelte Orbán Viktor személyes érdemeit az újjáépítésben, egyfajta megmentőként aposztrofálta őt, ami távoli múltakat idézett föl. Szép volt viszont a magyar operajátszás évszázados sikereit fölidéző film összeállítás M. Tóth Géza rendezésében, amely kisebb döccenőktől eltekintve, méltón gazdagította a programot. A két verista komponista mellett említette Puccinit is, aki függetlenül attól, hogy nem volt verista, Mascagnin és Leoncavallón vitathatatlanul túlmutató óriás.
Tóth Aladár korszakából tisztesen emlékezett meg Otto Klemperer feledhetetlen karmesteri működéséről, kissé egyoldalúan említve Wagner kultuszát, ellenben kevés szóval illette Mozart imádatát, amellyel rövid három éven át kis Salzburggá varázsolta Budapestet. Méltó volt annak a fölidézése is, hogy egyetlen operája, a Kékszakállú ellenére Bartók a legnagyobb magyar operakomponista, ezért volt föltűnő, hogy a több zenei idézet között nem szerepelt legalább rövid részlettel a grandiózus ötödik ajtó, hiszen gyönyörű CD emlék őrzi Székely Mihály és Palánkay Klára feledhetetlen kettősét.
Tiszteletadás volt az is, hogy ugyancsak fölbukkant Reiner Frigyesnek, mostanáig világszerte Bartók legzseniálisabb tolmácsolójának az arcmása, mellőzve azt, hogy életének legnagyobb részét kényszerűen a tengerentúlon töltötte, még ha nem is olyan száműzöttként, mint a tragikus sorsú kongeniális komponista. Kisszerű zsörtölődésnek tűnhet föl e néhány megjegyzés, hiszen a film egésze csakugyan szépre sikerült, még ha néhol a remek animációs betétek ellenére is túlzóan illusztratív hatást kelt.
Természetes, hogy az estnek szinte a teljességét a névadó Erkel Ferenc művei töltötték ki, mert történelmi tárgyú operái örökérvényű alkotásai zenekultúránknak. Erkel muzsikája gazdag, szép nemzeti zene, az alkalom is adódott, hogy a színházavatón születésnapját is ünnepeljük. Sajnos alig méltányolja ezt a teljesítményt a nemzetközi játszás. Napjainkban kevés helyen van jelen, ellentétben kortársaival, a német és orosz óriásokkal (Muszorgszkij, Borogyin), nem említve az idén kétszáz esztendős két összehasonlíthatatlan zsenit, Verdit és Wagnert.
A műsor megörvendeztetett azzal is, hogy igazolta, szerencsére több ígéretes fiatal tehetség is akad operaszínpadunkon, akik azonban sem a szép hangképzésben, sem drámai kifejező erőben még nem érik utol az elmúlt évtizedek igazi sztárjait, a behízelgően gyönyörű mezzoszoprán Wiedemann Bernadett művésznőt, sem a a Bánk bánt életre keltő Kiss B. Attilát és Fekete Attilát. Az őket honoráló önfeledten ünneplő közönség vastapsa igazolta, hogy művészi teljesítményben, egyes mellékkörülmények ellenére is, méltó volt a megemlékezés.
