A Fészek Művészklub nagy legenda. Óriások fordultak meg ott. Életformájuk, mulatozásaik, kártyapartijaik, ugratásaik, beköpéseik szinte szállóigeként terjednek. Hajnalig mulatták az időt.
Ott tobzódtak a Fészekben naphosszat. Abszolút az otthonuknak tekintették. Asztaltársaságok voltak. Végeérhetetlen duma-partik.
Lakályos szigetnek számított a Fészek, ahová hihetetlen rang volt tagsági igazolványt szerezni. Ez az időszak már elmúlt.
Vannak programok, még elég jelentős a látogatottság is, de az a sűrű társasági élet, amikor minden sarkot, szegletet benépesítettek a törzsvendégek, megszűnt.
Mindenki rohan a dolgára, igyekszik fennmaradni, valahogy megélni, és ez nem kedvez a ráérős baráti társaságoknak.
Kalmár Tibor rendező, nagy idők tanújaként, A humor háza címmel, A Fészek Klub nagy mesélői alcímmel, könyv formájában állít emléket igen jelentős személyiségeknek.
Feleleveníti mulatozásaikat, anekdotázásaikat, megörökíti a miénkénél formátumosabb, humorral telibb életüket. A könyv - természetesen a Fészekben tartott - bemutatójára összegyűlt egy színháznyi közönség.
És a pódiumon is megfordult egy kis társulatnyi színész. Miután Csonka András gyerekkorára visszarévedő bevezetőt mondott, Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója pár, az alkalomhoz illően humoros sziporkával rukkolt elő a könyvről és szerzőjéről.
Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Székhelyi József, Tahi Tóth László, Fesztbaum Béla, Kovács István, Heller Tamás pedig szöveggel a kezükben megidézték az egykori nagyokat.
Királyhegyi Pál maró élcei ma is jókora nevetést váltottak ki. Ahogy Honthy Hanna közmondásos hiúsága, vagy Csortos Gyula komoly önérzettel párosuló szöveg nem tudása szintén.
Azt hiszem, azt kellene ellesni ezektől a néhai legendáktól, hogy egy alapvetően mostoha társadalmi közegben el tudtak lazulni, képesek voltak egymást kedvelve, bár azért perpatvarozva, jól érezni magukat, és nem utolsó sorban alkotni.
Több ismert személyiség is megjelent a műsoros könyvpremieren. Gálvölgyi János a Népszavának elmesélte, hogy az 1968-as Ki mit tud? középdöntője után, ahol Latinovits Zoltánt utánozta, bejött a Fészekbe leendő feleségével, és a kerthelyiség leghátsó asztalánál ült Latinovits, Ruttkai Évával. Amikor meglátta Latinovitsot, kirohant a Dob utcába, mert úgy megijedt attól, hogy mit fog szólni.
De ott volt egy öreg restaurátor, egy ős Fészek-tag, Lakos Lajos, aki megkérdezte, hogy mi a baj. Amikor megtudta, odahívta Latinovitsot, aki felállt az asztaltól, bemutatkozott, és közölte, nagyon jó volt a paródia, csak Gábor Miklóst nem kellett volna olyan hosszan utánoznia. És ettől kezdve jóban voltak.
A Fészekben el lehetett üldögélni, tíz forintból enni, inni. Gálvölgyiék apósáékkal, a nagy bűvésszel, Rodolfóval, itt ebédeltek minden vasárnap.
Gálvölgyi lányai a Fészekben rohangáltak, belakták az egész épületet. Korda György kávéjába cukor helyett sót raktak, és Korda nem bántotta őket.
Szinte itt nevelkedtek föl, aztán mindkettőjük esküvője a Fészekben volt. Gálvölgyi a mai Fészekről nem tud mit mondani.
Illetve annyit, hogy olyan alakok fényképe van kirakva a bejáratnál, hogyha rájuk büszke a Fészek, akkor nagyon szomorú ez az épület, mert akik itt valóban nyomot hagytak az emberek emlékezetében, azok nyomát viszont nem találja.
Trunkó Barnabás humorista még elkapta a nagy korszak végét, vágyakozott ebbe a világba. A környéken lakott, később már a fiaival járt ide, de akkor már nem volt meg a Fészeknek a régi hangulata.
De ennek ellenére nincs olyan hét, hogy ne jönne el ide. Úgy gondolja, vissza kellene szoktatni az embereket. Valaha, ha valakinek fényképes igazolványa volt ide, az majdnem olyan státuszt jelentett, mintha az elit kórházában, a Kútvölgyiben gyógykezeltetné magát.
Galambos Tibor szerint, aki meglehetősen hosszú ideje vezeti a Fészek Klubot, se állam, se egyház, se párt, senki nem áll mögöttük.
Azt szokta mondani, hogy csak az árnyékukra süt a nap. Nagyon nehezen élnek. Azt állítja, hogy strómanok meg akarják szerezni az épületet.
De civil szervezeté, a Fészek Művészklub Egyesületé az épület, amit korábban államosítottak, de aztán visszaszerezték. Ezzel együtt azonban megszűnt az állami támogatás.
Valaha a kulturális tárca fennhatósága alá tartoztak. De az állam által támogatott pályázatokon mindig jutottak pénzhez. Most viszont ilyen pályázatokon semmilyen pénzt nem kaptak, azzal az indokkal, hogy szűk rétegnek, a művészeknek szolgáltatnak, és nem a lakosságnak.
Galambos megjegyzi, hogy mintha a művészek nem lennének a lakosság részei. Aztán azzal folytatja, hogy tavaly 1088 rendezvényük volt, 127 ezer látogatóval.
Hozzáteszi, hogy ennyi művész nincs is Magyarországon. Az utolsó két évben jó látogatottságú hangversenyek voltak, négy olyan színház játszik náluk rendszeresen, amelynek nincs állandó helye.
Táncegyütteseket is befogadnak. Olyan társasági élet, ami régebben meghatározó volt, viszont Galambos szerint sincs.
Úgy véli, ez akkor teremthető meg ismét, ha sikerül olyan színvonalra hozni az elhasználódott épületet, mint amilyen a vezető értelmiség saját lakása. Valakinek észre kellene már vennie, hogy egyetlen ilyen intézménye van az országnak.
