Sas József hajléktalant játszik a Lúdas Mutyi című új kabaré egyik jelenetében, a Fészek Klubban. A földről felkecmeregve kuplézik, és perlekedik a világgal. Többrétegű rongyokban áll előttünk kiszolgáltatva, megmutatva korunk jelképét, a totálisan kisemmizett hajléktalant.
Könnyed, sziporkázó jelenetek után, már nem is olyan messze a műsor végétől, olyan, mint egy erőteljes lórúgás. Jelzi, hol tartunk most, szolidaritást vállal a kisemmizettekkel, miközben parádézott már színes jelmezekben, külsőleg elszürkül. Felvillantja a leglidércesebb világot.
Eddig általában pergő ritmust diktált rendezőként, ezúttal nagy, hosszú, csendeket teremt. Elméláztatja a publikumot, beleérzésre készteti, de azért kicsit sziporkázik is, merthogy mégiscsak kabaréban vagyunk, és mozog benne a ripacsvéna, a gyakorlatban kitanult mesterség hatásmechanizmusát nem adja fel, atmoszférát teremteni, tetszeni akar mindenáron, akkor is, ha éppen sötét színekkel fest.
Azt nyilatkozta, hogy valószínűleg ez az utolsó kabaréja. Hát megmutatja, hogy az öreg bohóc mennyi mindent tud a szakmáról, a környezetéről, a színpadról, a műfajról.
Odatesz úgy egy magánszámot, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Sokan vádolták már ízlésficammal, gatyaletolós olcsósággal, és nem tagadható, hogy pontosan a biztosan kiszámítható hatás, a közönségvonzás, a popularitás oltárán eltaszított magától bizonyos közönségrétegeket, többször én is összehúztam a szemöldököm, hogy talán ezt meg azt azért mégsem kéne.
Ugyanakkor levettem a kalapom, amikor briliáns, és tanítanivaló mesterségbeli tudással volt jelen a deszkákon. Ilyen volt például a saját temetésének abszurdba forduló megrendezése, amikor koporsója fölött ingerülten hajba kaptak az őt szidalmazók és dicsérők.
És ilyen az állásnélkülivé lett, kukázó tanár, aki a szemetes konténer fölött állva is tartást, kulturáltságot képviselt, de erre a kultúrára a gagyira specializálódott világban már nincs szükség.
És most már nem csak a kultúrát, hanem embereket is ki lehet dobni, látjuk nap, mint nap a hajléktalanokat, bármennyire is el akarják takarítani őket az útból, sokan vannak, nem hallgatták meg kellőképpen, hogy senkit nem hagynak az útszélén, láthatjuk őket rendszeresen kisemmizve, lebetegedve, lepusztultan reménytelen arccal.
Olyanok, mint a lakmuszpapír, jelzik, hogy égbekiáltóan nagy a baj. Sas élőszobrot állít nekik, fejet hajt előttük.
Dühös, fennhangon segítségért kiállt, és ez jót szokott a műsorainak tenni. Adódtak időszakok, amikor óvatosabb volt, saját irháját is nyilván féltette, át akart vészelni, túl akart élni.
Ekkor szaporodtak az anyósviccek, és a gatyaletolások. Sikeres tévéprodukciókat lehetett belőlük csinálni, de nívós színházat nem. Vagy tíz éve A Mikroszkóp fantomja az egyik legjobb műsora volt, elkeseredett, szabad szájú, félelem nélküli.
A mostani program néhány pontján hajaz az emlékezetes élményre. Ütős a nyitó konferansz. Találó Aradi Tibor, Varga F. József Orbán és Gyurcsány paródiája, érzékelteti, hogy hosszú távú szappanoperaként elvannak a maguk állandósult ellentétével, aztán közben az országgal történik, ami történik.
Ez már örökzöld szám, Varga F. előrukkol egy önálló Orbán paródiával is, fennhangon szónokolva ismétel, sugall, szájbarágósan fejbe vés akár egyszerű dolgokat, sajátos gesztusokkal, nyomatékosító fejmozgással kísérve.
Vannak azonban új, és már nem is annyira új politikai szereplők, igencsak időszerű lenne valamit róluk mondani.
A Beregi Péter és Aradi által játszott ünnepi beszéd, melyben a miniszter totálisan felkészületlenül, azt sem nagyon tudva, hogy éppen hol hinti az igét, öntetszelgően összehord hetet-havat, miközben a titkára riadtan próbál neki súgni, persze aktuális, de már temérdekszer előadott mozzanat.
Nem dolgozó, szájaló melósokként is láttuk már Aradit, Varga F.-et, de persze a kabaré igényli az állandó figurákat, meg kell találni a helyes arányokat.
Ütős, amikor Baranyi László, mint a még utolsó itthon élő polgár, igyekszik elhagyni az országot, a két szomszédvár politikusai pedig Aradi és Beregi megszemélyesítésében, fűt-fát, lehetetlenségeket ígérve próbálják rávenni, hogy itthon maradva rájuk szavazzon.
A maradásának az a feltétele, hogy végre kibéküljenek, befejezzék az ellenségeskedést, hagyjanak másokat élni, és még puszit is adjanak egymásnak.
Nagy röhögést kiváltó, groteszkbe csapó szituáció. Kokas Piroska és Ress Hajnalka hangulatosan kupléznak, ahogy szoktak, de van például egy utcai vécében játszódó jelenetük, ami arról regél, hogy akár a trafikok mintájára, hogyan lehetne ezeket remek lehetőségként a csókosok kezére juttatni.
De persze szóba kerül a földmutyi, nem marad említetlen az oktatás dicső átvariálása, és megannyi téma, ami foglalkoztatja az embereket.
Ezeket olyan klasszikus jelenetbe, mint amilyen a Beregi és Sas által már megszokottan, és rendszerint élvezetesen előadott Hacsek és Sajóba is be lehet lopni.
A Lúdas Mutyi a szegényszínházi körülmények dacára, díszletek alig vannak, a tánckar után a kis zenekar maradványa is eltűnt, összességében erős, aktuális, szórakoztató kabaré.