Ősz van. Halottak Napja. Csendes rezignáció. Végig ondolom, hogy a múló évben kiket vesztettem el. Kiváló fiatal, negyven-ötven éves barátaim mentek el. Kivel a szíve végzett, kivel a rák. Kinek az idegei mentek tönkre, nem bírva a létbizonytalanságot, a hajszát a megélhetés, a pénz után. A legjobbakat tönkre tette, hogy egy hitvány politikai rezsimben kell élniük - az idősebbnek már hányadszor? -, és nem bírták, feladták.
Közben döbbenetes látni, hogy jellemtelen kis -vagy nagy - csirkefogók vidáman élnek, miközben kiváló, jellemes emberek szinte napról napra öregszenek. Mondják - mondjuk -, hogy a "háborús évek" duplán számítanak. Vagy talán háromszorosan. Itt Európa huzatos vidékén mindig háborúsak az évek. Legalább is a tisztességes polgár embereknek számára. Akik a nyomorúságot, az örökös háborúskodást hozzák ránk remekül megvannak. Nekik a viszály, a hitvány, embertelen viselkedés éltető elem. Mert van egy emberfajta, amelyiknek siker, háborús győzelem minden becsületes embertársunk halála.
Nem akarjuk feladni. Egy évszázada született az a pesti mondás: meghalni? Ezeknek? És persze mégis meghalunk, ha nem is "azoknak", akiknek akkoriban, hanem, barátainknak, családunknak, önmagunknak.
Megint ősz van, halottak napja.
Talán érzéketlennél váltam, de ma már a személyes halál alig rendít meg. Annyi halált éltem meg. Haláltábort, háborút, értelmetlen világháborúban szerencsétlen bakák tízezer szám hiábavaló halálba küldését. Aztán jött '56. Mindenhol bitók. Nagy Imre és társainak meggyilkolása, 1958. június 16-án az alig hallgatott éjféli hírekben mondta be személytelen hangon a rádió. Aztán, ha megúsztuk, várni, hogy mi lesz velünk. Várni, amíg jóbarát, szövetséges kiszabadul a börtönből.
Megéltem, amikor ebben a félfeudális országban a gyerekbetegségek, a TBC meg ezernyi más népbetegség falukat irtott ki. József Attilát idézve valahogy mi is úgy vagyunk, mint ahogyan írta: "Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag/ mint szívemben a halál/ - de a további büszke szavak is igazak - /és nem oly becses az irhám/ hogy érett fővel szótlanul kibírjam/ Ha nem vagyok szabad"/
Igen, ehhez kell a midennapi hősiesség, élni a zsarnokság, a hazugság, a pimasz úrhatnámság ellenében.
Tudós barátom ebben az évben négy hozzátartozóját vesztette el. Kettőt közülük fiatalon, még élhettek volna, talán egy jobb, emberségesebb korig. Ez a nagyszerű ember minap azt mondta: igen, kimegyek a temetőbe, viszek virágot a friss sírokra. De valahol kell lenni, ha máshol nem, hát itt az emberben legbelül, egy jeltelen sírnak. Ahova nemcsak most, halottak napján, hanem máskor is, akár naponta el kell zarándokolnunk.
Abban a sírban nyugszik a jogállam, a Magyar Köztársaság, Ady, József Attila, Bartók Béla, és megannyi kiváló hazánkfia. Ott vannak az Auschwitzban kiirtott százerek szellemei, a Don poklában, semmiért legyilkolt bakák és '56 hőseinek szellemei. Kötelességünk gyászolni őket is, kötelességünk emlékezni. Csendben, kitartóan. És ha így teszünk, akkor talán-talán lesz egyszer talpraállás. Lesz itt újra, mert nem lehet, hogy ne legyen, az igazság, a jóindulat, a társadalmi felemelkedés országa.
Ősz van. Halottak napja.
