Valahogyan hozzászoktunk az utóbbi évtizedekben ahhoz, hogy meghallgassuk az ünnepi beszédeket, aztán másnap lapozzunk egyet, és éljük tovább az életünket, ott, ahol egy nappal korábban abbahagytuk. De Magyarország miniszterelnökének október 23-ikai beszéde után nem lehet egyszerűen lapozni és továbblépni.
Orbán Viktor most valami olyan hangot ütött meg, amely jogosan verte ki a biztosítékot mindenkiben, aki október végén-november elején nem akarja harci dobok hangját hallani. '56 emlékét ápolva minden épeszű ember inkább a megbékélésről, a nemzeti összefogásról és az országépítés feladatairól hallana, mintsem ellenségről, tömegbe lövetésről, kardlapozásról, seregek toborzásáról...
Ötvenhét évvel ezelőtt volt miért és volt ki ellen harcolni. Mert el kellett viselni az idegen megszállást, amit persze mi magunk "húztunk magunkra" Németország utolsó csatlósaként, háborút viselve majd az egész világ ellen. Gúzsba kötötte az életünket a diktatúra is, ami a háborút követő demokratikus kibontakozást szinte észrevétlenül fojtotta meg. Választási csalásokkal, államosításokkal, koncepciós perekkel, elvette a kisemberek egzisztenciáját. 1956-ban a fegyverek azért szóltak, hogy felszabaduljunk a megszállás alól és kezünkbe vegyük életünk irányítását.
A felkelésnek csak áldozatai voltak, a megszállás és a diktatúra maradt. Akik nem akartak, vagy nem tudtak belenyugodni ebbe a helyzetbe? Világgá mentek. Százezrek kerekedtek fel, egyetlen kisbőröndbe, hátizsákba csomagolva a legfontosabbakat. Sokszor csak a szüleik fényképét tették a viharkabátjuk zsebébe, mielőtt elindultak szerencsét próbálni. Bíztak a tehetségükben, a munkaszeretetükben, vagy éppen a szaktudásukban. Voltak, akiknek sikerült, voltak, akiknek nem.
A történelem olyan, mint a divat: ismétli önmagát. Orbán Viktort hallgatva sokunknak olyan érzése támadhatott, mintha már éltünk volna abban a világban, amelyet újra elképzelt nekünk: harcban állunk szinte egész Európával, a környező országokkal, a multikkal. Mindenkivel, aki a rendszerváltást követően megpróbált segíteni újraépíteni az országot. Mára eljutottunk oda, hogy ellenség, aki a demokráciáért szót emel. Kisemberek egzisztenciája vették el a trafikjaikkal együtt, koncepciós perek sora folyik baloldali politikusok ellen, s ha kell a választási csalástól sem rettennek vissza.
S akik nem kérnek ebből? Megint majd fél millióan mentek világgá. Orbánt idézem: "Azok a magyarok vetettek véget a szocializmus ólmos, nyomasztó, kilátástalan szürkeségének, akik 1956 után itt maradtak. Akik azt gondolták, mégsem futhat el egy egész ország. Nehéz sors várt rájuk… Maradtak mégis." Lehet, hogy ez a magyar miniszterelnök mának szóló üzenete 2013-ban is: maradni kell, hogy változtatni lehessen.
