Később a Nemzeti Kulturális Alap is hozzátett még, végül a sort a Magyar Nemzeti Digitális Archívum zárja, mint új idők új finanszírozója. Száz perc nem kevés, mondhatni kimerítő élvezet, még ha a magyar animációs művészet örökbecsű és szívesen látott darabjaiból peregnek is idézetek a vásznon.
Érezni, hogy Szalay hősiesen küszködik az óriási anyaggal. A film a múlt század 50-es éveitől idézi fel a Pannónia Rajzfilmstúdió történetét, a magyar rajzfilmgyártás hőskorát és aranykorát, benne elképesztően pazar alkotásokkal és alkotói arcképcsarnokkal. amilyennel nem sok ország dicsekedhet.
A filozofikus gondolatokat képpé varázsoló egyedi filmek, az egész estés játékfilmek, a máig rongyosra nézett televíziós sorozatok, mesefilmek. És ne feledjük, az első magyarországi Oscar-díj is oda, a Pannóniába érkezett, egy bravúros animációs rövidfilmért.
Máig él a mondás, hogy a nyolcvanas évekre a világ egyik legjelentősebb animációs műhelye lett a magyar Pannónia. És mindebből mi maradt mára? Elmesélendő filmtéma.
Pár mondatos megszólalások, pillanatképek, miniportrék sorából rakja fel a film az évtizedek káprázatos dicsőségtábláját, (rajta egypár pontatlansággal) és sok-sok filmes idézettel.
Olykor a történetmondás, olykor az alkotói műhelymunka, olykor az animált kép kap hangsúlyt, s még azok a hősies idők is megszólalnak, amikor fű alatt, maradék filmből forgott le egy-egy szenvedélyesen akart terv.
A film sok is, meg kevés is. Azzal, hogy elkészült, meghozta az étvágyat. Bizonyíték, hogy egy többrészes, komoly szerkesztői apparátussal dolgozó sorozatot érne meg az a több évtizedes sikertörténet, amit úgy hívtak: Pannónia.
