1942 januárjában Shmaryahu Gutman a pionír ifjúsági mozgalom vezetője elhatározza, hogy a mozgalom elitjét elviszi a Maszada erődbe. Ez az utazás nem szokványos kirándulás volt. Gutmannak, aki maga is fanatikus, az a célja, hogy felrázza a kollektív lelkiismeretet. Egy nagy erejű és konkrét jelkép körül akarja egyesíteni a héber fiatalokat, amilyen az ő szemében a Maszada. 1941 októberében előzetes workshopot vezetett Tel-Avivban a Maszadáról, és kiválasztotta azt a negyvenhat fiatal zsidó mozgalmi vezetőt, akiket januárban magával visz a Maszadába. Felfogása szerint ezek a gondosan megválogatott ifjú aktivisták lesznek Maszada új misszionáriusai. Ők teszik majd Maszadát a cionista identitás új jelképévé.
1942. január 23-án, pénteken, Gutman és negyvenhat követője elhagyja Jeruzsálemet. Kora reggel egy arab autóbusz viszi őket Yatta palesztin faluba, Hebrontól délre. Sátrak, felszerelések, élelmiszer és víz van velük, ezeket három, palesztinoktól bérelt tevére pakolják fel. A vezetőik palesztin beduinok. A fiatal férfiak és nők rövidnadrágot, magas szárú csizmát és hátizsákot viselnek, mely alá katonai pokróc van szíjazva. Néhányan sétabottal járnak, van, akinek a nyakán arab kaffiyeh kendő van, és mindegyiknél van vizespalack. Amikor a fehér hegyekről leereszkednek a júdeai sivatagba, énekelnek, hangosan és végtelen lelkesedéssel.
Gutman inkább elgondolkodó, mint lelkes. Valójában csaknem józan. Amint ötven év múltán nekem elmesélte, pontosan tudja, mitől vannak így feldobva a tizenhétévesek. Az elmúlt évek kivételesen jó évek voltak a palesztinai zsidók számára. Amióta az arab lázadást leverték és az arab nemzeti mozgalom szétbomlott, az országban béke honol. Az 1940-es évek elején a zsidó gazdaság újabb növekedést ért el, a zsidó szervezetek pedig hatalomra és tekintélyre tettek szert. Valójában ipari forradalom ment végbe. Az ATA Limited elkezdett egyenruhákat gyártani a brit hadsereg katonái számára, míg az Elite Ltd, a Liber Ltd és a Z.D. Ltd csokoládét gyárt a számukra. A Teva látja el gyógyszerekkel és orvosi műszerekkel őfelsége csapatait, míg az Assis Limited marmaládét és dzsemet gyárt. A Solel Boneh nevű szocialista cégcsoport ugyancsak a brit korona megbízásából hidakat, vasúti pályákat és katonai támaszpontokat épít Palesztinában, Egyiptomban, Irakban és Iránban. A déligyümölcs-termesztés válságba került ugyan, de a gyémántipar átvette a helyét, mint Palesztina vezető exportőre.
Most tehát Izrael földje nemcsak jaffai narancsot exportál, hanem sátrakat, kötelet, álcázóhálót, ejtőernyőt, csizmát, vizespalackot, csapokat, kályhákat, borotvát, autógumit, mérőműszereket, műanyagcikkeket, optikai műszereket, egészségügyi segédeszközöket, szárazjeget, acetont, étert, palackozott sört, szőrmét, telefonzsinórt, villanyvezetéket és taposóaknát. A zsidó alkalmazottak száma ezekben az iparágakban három év alatt háromszorosára nőtt. Az ipari termelés öt év alatt ötszörösére. Az export két év alatt megkétszereződött. A zsidó ipari termelés Palesztinában ma hatszorosa az arabnak. Mivel a foglalkoztatottság teljes, a fizetések drámaian megnőttek, a gyárak pedig napi három műszakban dolgoznak.
A szakszervezeti tulajdonban lévő és a magánkézben lévő vállalkozások egyaránt prosperálnak. A színházak tele vannak, a kávézókban nehéz helyet találni. Miközben Gutman a srácokat a sivatagba vezeti, Tel-Avivban befejeződik a negyedik és egyben legsikeresebb divathét, melynek zárógáláját az elegáns Piltz kávéház ragyogóan kivilágított báltermében tartják. Ez az oka, hogy Izrael szülöttei ilyen önbizalommal menetelnek. Egy önbeteljesítő fantáziakép fiai és lányai ők. Az ő élettapasztalatuk nem más, mint egy lélegzetelállító kollektív siker, melynek alapja az önbizalom és az innováció.
Shmaryahu Gutman azonban tudja, hogy a cionizmus bajban van. Kivédte ugyan a harmincas évek arab lázadását és megvalósította a negyvenesek gazdasági csodáját, és a történet a vakmerő zsidó nemzeti előretörés történetének tűnik. Az arab fenyegetés azonban nem tűnt el. A cionista vezetők előtt világos, hogy amikor a második világháború befejeződik, a Palesztina sorsát eldöntő brutális konfliktus újra elkezdődik.
Csakhogy az arab fenyegetés nem az egyetlen. Rommel afrikai hadteste épp most törte át a brit védelmi vonalat a líbiai Bengázinál. Míg 1941 nyarán úgy tűnt, hogy a németek északról támadhatják meg Palesztinát, most attól kell félni, hogy esetleg délről támadnak majd. Az arab és a náci fenyegetés láttán teljesen világos, hogy a cionizmus nem maradhat fenn erő alkalmazása nélkül. E nélkül a történelem úgy temeti maga alá, mint a hamis messianizmus megannyi más mozgalmát. Ezért kell Izrael ifjúságának felkészülnie. Csak Cion fiai és lányai menthetik meg a cionizmust a végleges pusztulástól.
A palesztin idegenvezetők eltévesztik az utat. Közeleg az alkony. A sivatagi oázisokban két rövid pihenőt tartanak, majd a csapat végre eléri a beduin tábort, ahova délben kellett volna megérkezniük. A tevék kimerültek, nem hajlandók továbbmenni. A fennakadás ellenére Gutman el van szánva a továbbindulásra. Végső soron ez volt az ok, amiért ezeket a kadétokat a sivatagba vitte: megacélozni őket, megerősíteni az elszántságot bennük, megtanítani őket arra, hogy a váratlan akadályoktól se riadjanak vissza. Amikor lemegy a nap, az oszlop tovább menetel a holdfényben. Ha a teve nem hajlandó cipelni a terhét, a fiúk maguk veszik vállukra a csomagokat.
Az utazás most teljesen kilátástalannak tűnik. A kóválygás a sivatagban, az időveszteség, a beduinokkal kapcsolatos gyanakvás demoralizálja a kirándulókat. Éjjel három óta úton vannak. Az előző éjszaka voltaképpen nem is aludtak. Sötétség, idegesség, kimerültség. A szemük alig tud megkülönböztetni valamit a koromfekete éjszakában. A torkuk ki van száradva, mert kevés a víz. Nehéz hátizsákjaik minduntalan le akarnak csúszni a vállukról. A levegő sós. A sivatag tele van szurdokokkal és hasadékokkal. Se növényi élet, se állatok, se madarak. Csak a menetoszlop nehéz léptei dobbannak.
Gutman természetesen nem tudja még, hogy az előző hét keddjén, 1942. január 20-án a Harmadik Birodalom minisztériumainak tizenöt képviselője a berlini Wannsee-villában összeült a Végső Megoldás kidolgozására. Nem tudja, hogy a zsidók deportálása keletre megkezdődött, vagy, hogy egy Auschwitz II. nevű távol fekvő tábor egyik kis piros téglás épületében hat héten belül üzembe helyezik az első gázkamrát és elkezdik a zsidók kiirtását. Azzal viszont tisztában van, hogy a cionizmus borúlátó jóslata az európai zsidók jövőjét illetően valósággá válik.
(A részletek közlését következő számunkban folytatjuk)