Az érdeklődés valószínűleg nem csupán mesterségesen szított, hiszen alighanem nem sokszor történt meg az ország életében, (ha egyáltalán valaha is megtörtént), hogy egy államfő felesége alig fél esztendővel férje hivatali beiktatása után beadja a válópert, és egy új férfi oldalán a tengerentúlra távozzék. Leánykori nevén, Cécilia Ciganer Albeniz egyébként is eredeti egyéniség, és noha ahogyan az ismertetések írják, a visszaemlékezéseit „fehér selyemkesztyűben” kopogtatta masinájába, vagyis visszatartotta magát attól, nehogy bárkit is megbántson, mégis sok érdekességet publikált. Az atyai családról köztudott volt eredetileg is, hogy dúsgazdag, az apa Párizs központjában luxus szőrmeboltot nyitott. Andrej Ciganer orosz zsidó földbirtokos família sarja, éppen a bolsevik forradalom évében született. A honát természetesen hamar elhagyta, bolyongott, amíg végképpen a Szajna partján telepedett le, és feleségül vette a nagy spanyol komponista Isaac Albeniz egyik leszármazottját. Vendégkörük főként a művészvilágból rekrutálódott, gyakran járt náluk a zseniális pianista, Arthur Rubinstein is. Az összejövetelek társalgási nyelve a spanyol volt, és a könyv érdekességként említi meg, hogy noha az atya beszélt németül, oroszul, franciául és románul, spanyolul soha meg nem szólalt, amit Cécilia úgy kommentál, „miért, a mai napig sem értem”.
„Az igazságra vágyom” című kötet, számot ad a Sarkozyvel kötött házasságot követő első vacsoráról is. Noha korábbról ismerték egymást, egy üdülési kaland hozta össze őket, Cécilia ezt a lakomát úgy írja le, hogy „mellettem intelligens, élénk, különös ember ült. Nicolas minden energiáját a politikai csata szolgálatába állította”. Sarkozy éppen pénzügyminiszter volt, a minisztérium épületében laktak. Amikor Cécilia korábbi házasságából született két gyerekével az új otthonba költözött, csakhamar kiderült, hogy a kölyköket a hűtőszekrényben joghurtnak kell fogadnia. A minisztérium csodálkozott, soha nem akadt tárcavezető, aki joghurtot rendelt volna, de a frizsider csakhamar megtelt tucatnyi fajta joghurttal, üdítővel, hozták az apró süteményeket. Aztán a politika úgy hozta, hogy a lakásban megjelent Richard Attias is, aki később már az államfőtől hódította el hitvesét, ők most ketten amerikai földön élik boldog életüket. Richard-nak akkor az volt a feladata, hogy az akkori jobboldali kormánypárt elnökválasztó kongresszusára Sarkozy győzelmét készítse elő, első lépcsőfokként, hogy 2007-ben az Élysée-palotába juthasson.
A diadal után győzelmi lakomát tartottak, amelyet a felső ezer meghívottainak a részvételével a Champs Élysées szuperluxus éttermében rendeztek. Ezt a nagyzoló fényűzést mostanáig Cécile számlájára írták, amit a könyvében határozottan cáfol, szerinte semmi része nem volt a döntésben, olyannyira nem, hogy tanúvallomása szerint a kedve is elment tőle, gyorsan és csöndben távozott. Eredeti szándéka szerint a Concorde térre tervezett nagyszabású ünnepségen sem akart megjelenni, szívesebben a magányt választotta volna. De az előző házasságából született lánya csörrent rá, „mama, ha nincs kedved, begubózhatsz, de a gyerekeid, férjed itt vannak, ennyi áldozatot talán hozhatsz te is, hiszen ez a győzelem a tiéd is. Gyere!” És Cécilia most utólag jegyezte meg, hogy a lányának volt igaza. A könyvben beszámol arról is, hogy az elnökválasztás második fordulójára, már el sem ment a férjére voksolni, mert szerinte az újságírók és a fotóriporterek „áldozati állatnak” tekintették őt. Undorodott az egésztől, majd magányosan imádkozni templomba menekült, eközben bukkant föl benne a gondolat, hogy mindennek véget vet, válik.
A könyvben politikai esemény alig kap helyet, illetve vezető helyen természetesen az, amelynek maga Cécilia volt a főszereplője. Amikor a férje maga helyett őt küldte Tripoliba Kadhafival tárgyalni, elérni a túszként visszatartott és halálra ítélt bolgár ápolónők kiszabadítását. Leírja, hogy amint Kadhafi belépett az ajtót kulcsra zárták, amire a diktátornak megjegyezte: „Nem tudom, fölfogja-e, hogy velem szemben mit meg nem enged magának. Nehogy akár megkíséreljen is a közelembe lépni”. Amire Kadhafi azzal válaszolt, „maga meg kellemetlen perszona”. A végén az ápolónők csak kiszabadultak, amit a volt elnöki hitves, nem is jogtalanul, a maga érdemeként könyvel el.
A másik politikai jellegű megjegyzés már az „utókorra” vonatkozik, amikor a hajdani Cécilia Sarkozy már régen Richard Attias boldog felesége volt. Az 2012-es elnökválasztást kommentálja, amelyen a volt férj a szocialista François Hollande ellenfeleként lépett föl. Szemére veti Sarkozynek, hogy taktikai ballépés volt a szélsőjobboldali szavazókra kacsintania, követnie a volt Le Pen hívő tanácsait, hiszen tapasztalt politikusként tudnia kellett volna, hogy ilyen nagytétű erőpróbát mindig a centristák döntenek el. És magyarázatul jellemzi is a volt férjet. „Különös férfi – állapítja meg -, mert magánemberként teljesen világosfejű, a hangját soha nem emelné föl, de később ez változott. Indulatos lett, az energiája talán hasznos is lehetett volna, az agitációja azonban irritált, a munkatársaival gorombáskodott is. Minden, ami nyugtalanította az állampolgárait, számára másodrendű lett. Ezzel zárom soraimat” – fejeződik be a háromszáz oldalas visszaemlékezés.
És minderre, hogyan készül reagálni Sarkozy politikai tábora? – tette föl az indiszkrét kérdést a Le Figaro. Tartózkodni óhajtanak minden kommentártól, elhallgatni a kötetet. „Nincs benne semmi kellemetlen – hangoztatják – de a hajdani elnök minden reklámot kerülni igyekszik. Ezért a követők azt az utasítást kapták, hogy némaság”. Azt azonban aligha akadályozhatják meg, ha siker lesz, újabb kiadások jelenhessenek meg belőle.