Annak idején az ő Móricz-tanulmánya nyomán tartottam meg első "előadásomat" a gimnázium önképzőkörében, persze nem akartam magamnak tulajdonítani a forrásul használt tanulmány megállapításait. Azért is említem ezt, mert az ötvenes években Móricz politikai értelemben is népszerű alakja lett modern irodalmunknak, Rónay György tanulmánya volt az, amelyik az író hiteles arcképét és nem valamiféle bolsevik "társutasét" rajzolta meg. 1951 júniusában pedig mint jutalomkönyvet átvehettem Balogh Ferenc igazgató úr kezéből Rónay tanár úr kiváló regénytörténeti munkáját, A regény és az élet című kötetet.
Valójában ebből a könyvből tanultam meg azt, hogy mi az irodalom. A tankönyveket némi lenézéssel elegy mélabúval forgattuk akkoriban, nemigen lehetett megtudni belőlük egyebet, mint az, hogy Berzsenyinek, Vörösmartynak, Aranynak vagy Jókainak milyenek voltak az "osztálykorlátai". Egyáltalán az irodalomtörténet-írás amolyan káderhivatalra emlékeztetett, amely klasszikus íróinkat aszerint minősítette, hogy mennyiben feleltek meg az éppen akkor érvényes és különben mindig is változó irodalompolitikai várakozásoknak. És akkor jött Rónay tanár úr, és meglepő, mégis természetes igazságokra oktatott, mint például regénytörténetének zárófejezetében: "Az irodalom élete alighanem mindenütt, de nálunk meg különösen az irodalmi élet fölszíni keretei alatt alakul és folyik: írók, akiket a kor akár politikai, akár egyéb viszonyai más és más oldalra állítanak, sokszor lényegében közelebb vannak egymáshoz, mint azok, akik egymás mellett állnak: a külső kép nem mindig fedi a belső valóságot, az irodalompolitikai a lelkit - e benső igazság kinyomozásához pedig az időnek bizonyos távlata kell."
Ettől kezdve egy láthatatlan, mégis valóságos tanszékre figyeltem: Rónay tanár úr tanulmányaira, kritikai írásaira. Már egyetemi hallgató voltam, midőn az új magyar irodalom fényes csillagai ismét nyilvánosan tündökölni kezdtek, s nagyon kevés olyan kritikus volt, aki ennek a tündöklésnek igazán örülni tudott, ráadásul meg is tudta indokolni örömét. Akkoriban jelent meg a Vigiliában Rónay Györgynek Az olvasó naplója című kritikai sorozata, amelynek számos kiváló darabját később Olvasás közben címmel kötetbe is gyűjtötte. Nos, azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki ezeket az írásokat használta Pilinszky, Ottlik, Mándy és Mészöly könyveihez bevezetés gyanánt. Rónay tanár úr úgy tudott versekről és novellákról beszélni, hogy egyszerre világította meg a szöveg esztétikai értékét és alkotójának világképét, erkölcsi karakterét. Mindig az irodalom benső, mondhatnám: "lelki" dolgainak közelében maradt, és sohasem feledkezett meg arról, hogy az írott szónak sajátosan erkölcsi és humánus értelme és távlata van. Ahogy nála olvasom: "Az emberről szól, az embernek és az emberért."
Persze igen keveset mondok róla, amidőn csak irodalomtörténeti műveit említem, közöttük is szólnom kell Petőfi és Ady között című könyvéről, amely egy egész irodalomtörténeti korszak termésének adott új értelmezést (hasonlóan jó barátja: Sőtér István Világos után című nagyszabású monográfiájához), A klasszicizmus című munkájáról, amely egy nagyhírű irodalmi és művészeti korszak termését (és ennek magyarországi hatását) világította meg) vagy éppen Balassitól Adyig, Olvasás közben, Kutatás közben, A nagy nemzedék, Szentek, írók, irányok, Hit és humanizmus és más tanulmányköteteiről, amelyek mindig hiteles és gazdag képet adtak irodalmunk igazi értékeiről. Ezek a könyvek különben azt bizonyítják, hogy nem egy manapság hangoskodó véleménnyel szemben a korábbi évtizedekben is lehetséges volt hiteles: az európai, mi több, a keresztény szellemi és morális értékekre figyelő irodalomtörténeti-irodalomkritikai képet kialakítani.
Rónay Györgynek igen tekintélyes az életműve és ebben természetesen szépirodalmi alkotásainak karakterisztikus szerepe van. Költészete és elbeszélő művei, mint amilyenek Keresztút, Az alkony éve, A nábob halála, A párduc és a gödölye és más regényei, elbeszéléskötetei követik a Nyugat "nagy nemzedékének", talán mindenekelőtt Babits Mihálynak az elemző lélek- és társadalomrajzot kínáló ábrázolását. Ezt teszik egyénivé és izgalmassá annak a francia, német és angol "neokatolikus" irodalomnak a hatásával, amelynek olyan nagyszerű huszadik századi írók voltak a mesterei, mint Mauriac, Bernanos, Gertrud von Le Fort vagy Chesterton (többen közülük Rónay György tolmácsolásában jutottak a magyar olvasó elé). Az írói pálya rendkívül gazdag volt, Rónay tanár úr könyvei nálam egy egész könyvespolcot betöltenek. Mindazonáltal végezetül nem az életmű gazdagságára hívnám fel az olvasó figyelmét, hanem az író által képviselt szellemiségre, erkölcsiségre és kultúrára.
A könyvtárnyi művet létrehozó Rónay György mindig a magyar katolikus irodalom és szellemi élet karakteres képviselője volt, és ezt azért szeretném hangsúlyozottan megállapítani, mert az ő katolicizmusa nemcsak abban volt különb annál a szellemiségnél, amelynek harsányságát és erőszakosságát a jelenben oly gyakran tapasztaljuk, hogy a modern kor művelt: nyugat-európai katolicizmusának eszményeihez ragaszkodott, hanem abban is, hogy mintegy bölcseleti szellemben is meg tudta alapozni az általa képviselt ideálokat. Rónay Györgyre nagy hatást tett a modern francia katolicizmus eszméltető műhelye: az Esprit című folyóirat és ennek kiváló (nálunk szinte ismeretlen) szerkesztője, a filozófus Emmanuel Mounier, aki az úgynevezett "perszonalista" filozófia legnagyobb képviselőjeként tudta összeegyeztetni a modernséget az istenhittel és az Evangélium szellemiségével.
"A perszonalizmus - határozta meg maga Rónay György ennek a keresztény bölcseletnek a lényegét - nem individualizmus; minden effajta kísértést mindig határozottan elutasított: alapvetően közösségi jellegű. Mounier >perszonalista és közösségi< forradalmat kívánt. Az individualizmus egyéniségével szemben a perszonalizmus személyről beszél, akinek társadalmi, felebaráti kötöttségei és kötelezettségei vannak, és akinek saját kibontakoztatása sem lehetséges az összes többi emberi személy párhuzamos kibontakoztatása nélkül." Rónay György keresztény bölcselete és mélységes vallásos meggyőződése azt igazolja, hogy az istenhit igenis összeegyeztethető a modern világ tapasztalataival és felismeréseivel, s az igaz kereszténység nem a hangzatos jelszavakban található, hanem a gondolkodás őszinte útkeresésében és a mások iránt megnyilvánuló szolidaritásban. Az emberi értelem és a humanista meggyőződés időtlen értékeiben.
Pomogáts Béla írása a Népszavának
