Akik a cím alapján egy izgalmas kémhistóriára számítanak, csalódni fognak. A magyar állami egészségügyről lesz ugyanis szó, amelyben az értelmetlen, oktalan, ostoba és bürokratikus szabályok célja a „betegelhárítás”. Ezek a szabályok arra szolgálnak, hogy megnehezítsék, sőt ellehetetlenítsék a rászoruló betegek számára az állami járóbeteg-ellátásban elvben rendelkezésre álló szakrendelések igénybevételét.
Példaként álljon itt egy olyan igaz történet, amelyhez hasonlóval már szinte minden olyan állampolgár találkozott akkor, ha valamilyen állami szakrendelés felkeresésére kényszerült.
Helyszín a Dunakanyar ékköveként emlegetett kisváros (de bármely más település is lehetne). A történet főszereplőjét – vagy inkább szenvedő alanyát – nevezzük „X”-nek. Ez év tavaszán a nem épp gyakori orvoshoz járásáról ismert, középkorú „X” gerincpanaszai olyan szintet értek el, hogy belátta, nem úszhatja meg az orvost. Felkereste hát a háziorvost, aki beutalta őt reumatológiai szakrendelésre.
Miután az internetes lehetőség nem kínált szabad időpontot, felkereste a helyi szakrendelő-intézetet, ahol közölték, hogy a következő három hónapra minden időpont foglalt, a következő „időablak”, amikor időpont kérhető, június 1-jén kezdődik. Ezen a napon aztán ugyancsak nem tudtak már időpontot adni a helyi rendelőintézetbe, helyette felajánlottak egy augusztusi időpontot a közeli kisváros szakrendelésére.
Ott betolakodóként, barátságtalanul fogadták, majd széles mosoly kíséretében, álságosan sajnálkozva közölték, hogy a beutalója már nem érvényes, így nem tudják ellátni. A következő „időablak” szeptember 1-jén nyílt meg. Mivel alanyunkat arra tanították, hogy hazudni nem szabad, amikor az ügyeletes Cerberus azt kérdezte, hogy van-e beutalója, őszintén bevallotta: már nem érvényes.
Ennek hiányában természetesen (?) most sem kapott időpontot. Pedig azt az állami egészségügy rejtelmeiben csak kicsit is tájékozott paciensek mind tudják, hogy ilyenkor harsány „igen”-nel kell felelni, majd az időpont birtokában úgy kérni új beutalót, hogy annak három hónapos érvényességi ideje (ami egyébként a beutalón nem szerepel) ne járjon le a kapott időpontig.
A következő „időablak” december 1-jén nyílik.
Azaz „X”-nek semmi esélye nincs arra, hogy a tavasszal kezdődött – és egyre súlyosbodó – panaszait még az idén szakorvos megvizsgálja, no pláne gyógykezelést javasoljon.
Ráadásul semmi garancia sincs arra, hogy a következő időablak alatt időponthoz jut, és az új beutaló még érvényes lesz, azaz a folyamat a végtelenbe veszhet, a huszonkettes csapdája bezárul.
Az előzőkben leírt – és szinte minden rászoruló beteg előtt ismert – folyamat egyértelmű célja a beteg „kifárasztása”, távol tartása az ellátástól, azaz „elhárítása”. És az elhárítás sikeraránya nagyon is jó. A „siker” esetén a beteg – ha megengedheti magának – rákényszerül a magánegészségügyre (ami szerintem a szabályozás ki nem mondott célja), de ez sok esetben nem jár megfelelő eredménnyel (pl. esetünkben a magánrendelésen nem tudják felírni az államilag finanszírozott fizioterápiás kezelést).
A másik lehetőség a feladás. A beteg belefárad az értelmetlen szélmalomharcba; kínlódik tovább, vagy magától meggyógyul, esetleg jelentős állapotromlás esetén a sürgősségi osztály (SBO) félnapos tortúrájának keretében azok sorát gyarapítja, akiknek nem kellene elvenniük a helyet az igazán akut esetektől akkor, ha a szakellátáshoz időben hozzáfértek volna.
Viszont a szakrendelők folyosói sokszor ürességtől konganak. Hol vannak már a Covid előtti szép idők, amikor ugyanezeken a folyosókon ülőhely sem volt mindig, viszont sokkal többen jutottak a gyógyulást hozó ellátáshoz!
Az állami egészségügy a ki tudja, hányadik nagy átszervezésének a kezdeteit éli át ismét. A nagy ívű, sok száz milliárdot felemésztő koncepciók megint itt sorjáznak – csak remélni lehet, hogy most talán meg is valósulnak. Az azért elgondolkoztató, hogy ezekben a koncepciókban főleg az alapellátás (azaz a háziorvosi szolgálat) és a kórházi átszervezés jut szóhoz, a szakrendelésekről alig esik szó.
Pedig néhány értelmetlen és bürokratikus korlátozó szabály megszüntetésével vagy legalább lazításával ingyen is rengeteget lehetne javítani a rendszer működésén.
Abban sem vagyok biztos, hogy az egészségügy nagy ívű gondolatokkal elfoglalt vezetői a klimatizálási kampány és a kórházi fertőzések nyilvánossá tétele közepette ismerik-e egyáltalán a rendelésekhez hozzáférni akarók nyomorúságos valóságát. Ezért kellő tisztelettel közrebocsátom az alábbi javaslatokat:
• A szakorvosi rendelésre szóló beutalók legyenek lejárati idő nélküliek, de ha mégsem, azok lejárati ideje legalább fél év legyen, mert csak így biztosítható, hogy a betegeknek ne kelljen ugyanazokat a köröket többször ismételve szenvedést és stresszt elszenvedniük, egyben rabolniuk az orvosok idejét. A beutalók lejárati ideje legyen azokon jól láthatóan feltüntetve.
• A szakrendelési időpont kiadásának ne legyen feltétele a meglévő beutaló, az legyen az időpont ismeretében is kiadható (persze elvárható a beteg együttműködése az esetleg fel nem használt időpont lemondásához, a szervezet együttműködése pedig a lemondáshoz szükséges információs csatorna biztosításához).
• Az időpontok kiadása folyamatosan történjen, ne csak „időablakokban” (ahogy az néhány évvel ezelőttig történt).
A fenti változásokhoz alsóbb szintű szabályozás is elegendő. Sőt az sem biztos, hogy ezeket a korlátokat központi szabályozás állította fel, lehet, hogy csak a helyi bürokrácia „termése”. Ebben az esetben elég lenne csak betiltani azokat. A betegelhárítás sokkal egyszerűbben lebontható, mint ahogy az egészségügy sok más problémáját meg lehet oldani.
A szerző mérnök-közgazdász
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.