Pogátsa Zoltán és Szabó Balázs Partizánban lezajlott vitája jóval többről szólt az idei költségvetési hiánynál vagy az euró bevezetésének céldátumánál. A rendszerváltás óta visszatérő dilemma jelent meg benne: az államadósságot elsősorban konszolidációval kell-e leszorítani, vagy olyan növekedést kell megalapozni, amely mellett az ország képes „kinőni” az adósság terhét? A két közgazdász főként a sorrendben és a kockázatok megítélésében vitázott egymással.
Egy régi magyar vita: konszolidálni vagy kinőni?
A magyar gazdaságpolitika újra és újra ugyanabba az alapkonfliktusba ütközik: előbb stabilizáljuk-e az államháztartást, és csak utána költsünk többet a fejlődés feltételeire? A kilencvenes évek közepének konszolidációja látványosan csökkentette a GDP-arányos államadósságot, de a kérdés megmaradt: meddig lehet a növekedés feltételeit a stabilizáció mögé sorolni?
Pogátsa és Szabó egyaránt fenntarthatatlannak tartja a tartósan magas hiányt, és mindketten fejlesztendőnek látják az egészségügyet, az oktatást, a közlekedést, a vízi közműveket, vagyis a humán és fizikai infrastruktúrát. Szabó szerint a költségvetési hitelesség és a finanszírozhatóság olyan korlát, amelyet a legjobb fejlesztési program sem írhat felül.
Pogátsa viszont arra figyelmeztet: ha a stabilizáció éppen a jövőbeli termelékenységet megalapozó beruházásokat halasztja el, önmagában nem hoz felzárkózást.
Az államadósság nem úgy működik, mint egy családi hitel, amelyet egyszer teljesen vissza kell fizetni. Az állam a lejáró adósság jelentős részét rendszerint új kibocsátásokkal refinanszírozza. A kérdés ezért az, fenntartható-e az adósságpálya, mennyibe kerül a finanszírozás, és hogyan alakul az adósság a gazdaság teljesítményéhez képest?
Innen érthető a „kinövés”: ha a gazdaság tartósan gyorsabban nő, mint az adósságállomány, a GDP-arányos adósság akkor is csökkenhet, ha az állam nominálisan nem kezdi el „visszafizetni” teljes tartozását. Szabó ezt maga is elismeri. A vita tehát nem arról szól, jó-e a növekedés, hanem arról, miből lesz növekedés, és mennyi idő áll rendelkezésre kivárni a hatását.
Pogátsa úgy látja, a növekedés nem külső adottság, ezt a képességét előzetesen létre kell hozni. Az oktatás, az egészségügy, a közlekedés, a víz- és energia-infrastruktúra finanszírozása ezért nem pusztán jóléti kiadás. A képzettebb, egészségesebb munkaerő és a működő infrastruktúra maguk is a termelékenység feltételei.
Nem korlátlan hiányt javasol: a vitában kifejezetten elutasítja a 6–7 százalékos költségvetési hiányok tartós fenntartását. A sorrendet fordítaná meg. Előbb meg kell határozni a jövőbeli növekedést megalapozó kiadásokat, majd ezekhez kell forrást teremteni más kiadások átalakításával, az adórendszer reformjával és a költségvetési prioritások újrarendezésével. A „kinövés” így nem várakozás a növekedésre, hanem beruházás a növekedésbe.
Ez Pogátsa megközelítésének progresszív eleme: a társadalmi és fejlesztési kiadásokat nem a sikeres gazdaságpolitika utólagos jutalmaként, hanem a gazdasági teljesítmény forrásaként kezeli. Olyan fejlesztő államban gondolkodik, amely nem várja a felzárkózást, hanem tudatosan megteremti annak társadalmi és gazdasági feltételeit.
Szabó legerősebb ellenvetése az idő. Az oktatás, az egészségügy vagy a vízgazdálkodás fejlesztése hosszú távon növelheti a teljesítőképességet, de az eredménye nem feltétlenül jelenik meg három-öt éven belül a költségvetésben. Az állam viszont ma bocsát ki kötvényt és ma fizet kamatot. Ha a befektetők nagyobb kockázatot látnak, akkor magasabb hozamot kérnek, ami tovább szűkíti a mozgásteret.
Szabó másik érve a prioritásokról szól. Az ápolói és tanári bérek, a nyugdíjak, a családtámogatás, a vasút, az utak, a vízhálózat, az energetika mellett egyaránt erős társadalmi érvek szólnak, de ettől a költségvetés nem lesz nagyobb. Ha minden egyszerre első számú prioritás, valójában nincs prioritás. Pogátsa sem állít mást; a különbség abban van, mit sorolnak előre, és milyen gyors fiskális alkalmazkodást tartanak elfogadhatónak.
Az euróhoz vezető út maga is gazdaságpolitika
Szabó az eurót elsősorban kockázatcsökkentő intézménynek tekinti. Tudomásul veszi az önálló monetáris politika és az árfolyam eszközének elvesztését, illetve azt, hogy az Európai Központi Bank (EKB) kamatpolitikája nem mindig lenne ideális Magyarországnak. Szerinte azonban a magyar gazdaságpolitika tapasztalatai miatt értéke van az intézményi önkorlátozásnak: megszűnne a forint euróval szembeni árfolyamkockázata, és szűkülne egy későbbi kormány mozgástere az árfolyam rövid távú használatára. Az eurót a nyugati integráció tartós horgonyának is tekinti.
Pogátsa ellenérve, hogy az euróövezeti tagság önmagában nem akadályozza meg a magas államadósságot, a jelentős hiányt vagy az inflációs különbségeket. A közös nominális kamat sem jelent azonos reálkamatot. Vagyis az euró szerinte nem helyettesíti a jó gazdaságpolitikát.
A vita mélyén az áll, érdemes-e végleg lemondani egy gazdaságpolitikai eszközről azért, mert korábban rosszul használtuk.
Szabó szerint bizonyos magyar kockázatok mellett az önkorlátozásnak önmagában is lehet értéke. Pogátsa szerint viszont a külső korlát nem tanít meg jó gazdaságpolitikát folytatni. Nála az önálló mozgástér nem önérték, hanem a társadalmi és gazdasági szerkezet tudatos alakításának eszköze.
Az euró bevezetéséhez gazdasági és jogi konvergencia kell: tartós árstabilitás, rendezett államháztartás, árfolyam-stabilitás és megfelelő hosszú távú kamatszint. Magyarország 2026-ban még nem teljesíti e feltételek egészét. Az euróhoz vezető út ezért önmagában is gazdaságpolitikai program.
Az egyik út a nominális mutatók gyors javítása: hiány- és adósságcsökkentés, infláció- és árfolyam-stabilizálás. Ennek előnye a gyorsabb hitelességi nyereség, kockázata viszont, hogy háttérbe szorulnak a növekedéshez szükséges beruházások. A másik út több időt hagy a reálgazdasági felzárkózásra, miközben fokozatosan közelít a konvergenciakritériumokhoz; ennek ára, hogy tovább maradnak velünk a forinttal és a finanszírozással kapcsolatos kockázatok.
Pogátsa szerint a 2030 körüli eurócsatlakozás túl gyors költségvetési alkalmazkodást követelhetne, és ütközhetne a felzárkózáshoz szükséges beruházásokkal. Ezért egy későbbi, a vitában 2036–2038 körülre tett csatlakozást kisebb kockázatnak lát, mint a humán és fizikai infrastruktúra fejlesztésének további halasztását. Szabó szemszögéből viszont minden további forintos év meghosszabbítja a hitelességi- és árfolyamkockázatot. Nem pusztán a céldátum számít tehát, hanem az, milyen állapotban érkezik meg Magyarország az euróhoz.
Pogátsa arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak az adósság nagysága, hanem az ára is számít. Magyarország kamatterhe kiugróan magas, miközben a hasonló vagy nagyobb adósságrátájú országok olcsóbban finanszírozzák magukat. A jobb kockázati megítélés idővel forrást szabadíthatna fel, de Szabó joggal teszi hozzá, hogy a korábban kibocsátott drágább adósság csak fokozatosan jár le. A 2025. végi hivatalos uniós adatok szerint a magyar GDP-arányos államadósság 74,6 százalékos volt, tehát a maastrichti 60 százalék fölötti, miközben az euróövezet egészének adósságrátája ennél jóval magasabb volt.
Forrást jelenthetnek az uniós pénzek, a korrupció visszaszorításából származó megtakarítások, később az alacsonyabb kamatteher, valamint a meglévő kiadások átalakítása. Pogátsa példája szerint a támogatási rendszereket lehet úgy átszabni, hogy nagyobb részük szolgáljon energiahatékonyságot, épületfelújítást, hálózatfejlesztést vagy célzott szociális támogatást. Nem egy rejtett kasszáról van szó: a meglévő állami pénzáramok szerkezetét kellene társadalmi, környezeti és termelékenységi célokhoz igazítani. Szabó figyelmeztetése itt is fontos: minden kívánatos célt nem lehet egyszerre finanszírozni.
A két közgazdász tehát sok mindenben egyetért: a tartósan magas hiány nem fenntartható, a humán és fizikai infrastruktúrát fejleszteni kell, a növekedés javítaná az adósságmutatókat, az euró pedig nem varázsszer. A különbség a sorrend. Szabónál a stabilitás teremti meg a fejlődés biztonságos keretét; Pogátsánál a fejlődéshez szükséges beruházások teremtik meg a későbbi stabilitás gazdasági alapját.
Ha az ország ismét a konszolidáció mögé sorolja az oktatást, az egészségügyet és az infrastruktúrát, a költségvetési mutatók anélkül javulhatnak, hogy eléggé javulna az a gazdaság, amelynek hosszú távon fenn kell tartania őket. Pogátsa felfogásában ezek a területek nem a siker későbbi jutalmai, hanem a siker feltételei. Ez a fejlesztőállami logika Magyarországon kormányzati gyakorlatként lényegében még nem kapott valódi esélyt.
A vita fontosabb kérdése az: mit akarunk elérni addig, amíg bevezetjük az eurót? Ha az odavezető út stabilabb költségvetést, kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát, alacsonyabb kockázati felárakat és tartósabb intézményeket teremt, maga a konvergencia is érték. Ha viszont az oktatás, az egészségügy és az infrastruktúra fejlesztésének további halasztását követeli, a nominális felzárkózás ára a reálgazdasági felzárkózás lassulása lehet.
A rendszerváltás óta visszatérő dilemma így ma is ugyanaz: a növekedés kedvéért mennyi stabilitási kockázat vállalható, és a stabilitás kedvéért mennyi fejlődés halasztható el? A Partizán vitája nem ad vitán felül álló választ, de világossá teszi: az euró bevezetésének dátumánál fontosabb, hogy milyen gazdaságot építünk fel, mire odaérünk, azaz milyen állapotban érkezik meg Magyarország az euróhoz.
A vita, amelyet Magyarországnak is le kell folytatnia
A Pogátsa Zoltán és Szabó Balázs közötti vita jelentősége messze túlmutat azon, mikor vezesse be Magyarország az eurót, milyen ütemben csökkentse az államadósságot, vagy mekkora költségvetési hiány engedhető meg. Valójában arról szól, milyen gazdaságpolitikai pályát választ Magyarország a következő évtizedre.
A tét nagyobb annál, mint hogy sikerül-e rendezni az államháztartást és teljesíteni az euró feltételeit. Az a kérdés, hogy visszatérünk-e a 2010 előtti fejlődési pálya egy módosított változatához, vagy megpróbálunk valódi felzárkózási pályára állni, és középtávon megközelíteni Csehország és Lengyelország, később pedig Ausztria fejlettségi szintjét.
Álláspontom szerint ezért érdemes komolyan megfontolni a Pogátsa által felvázolt utat. A 2010 előtti, alapvetően neoliberális gazdaságpolitikai modellhez való egyszerű visszatérés önmagában nem hozna létre új gazdasági és társadalmi szerkezetet, és nem teremtené meg automatikusan a szélesebb jólét feltételeit. A stabilizáció szükséges lehet, de nem lehet maga a végcél: azt kell szolgálnia, hogy az ország képes legyen beruházni a felzárkózás társadalmi és gazdasági alapjaiba.
Ezért lehet fontos a Pogátsa–Szabó-vita az új magyar kormány számára is. Nem azért, mert kész receptet adna, hanem mert megmutatja azt a kérdést, amelyre választ kell adni: a következő korszak gazdaságpolitikája pusztán stabilizálni akarja-e az országot, vagy azt is eldönti, milyen Magyarországot akar létrehozni a stabilizáció után?
A vitának azonban van egy további rétege. A gazdaságpolitikai vita maga is hatalmi kérdés. A nézetkülönbségek nem légüres térben keletkeznek, és nem pusztán két szakmai érvelés versenyez egymással. A különböző irányok mögött társadalmi érdekek, intézmények és hatalmi viszonyok is állnak.
Ez azért fontos, mert bizonyos állítások könnyen semleges szakmai evidenciaként jelennek meg. A költségvetési fegyelem, a piacok bizalma, az államadósság gyors csökkentése vagy a befektetői kockázat mérséklése a gazdasági racionalitás magától értetődő mércéjévé válhat. Az ettől eltérő álláspontnak pedig már bizonyítania kell, hogy nem felelőtlen, nem „fiskális alkoholizmus”, és nem irracionális baloldali költekezési vágy.
Pedig ez a kiindulópont sem politikailag semleges. Ha a gyors költségvetési egyensúly érdekében elhalasztjuk az oktatás, az egészségügy vagy az infrastruktúra fejlesztését, annak ugyanúgy vannak társadalmi következményei, nyertesei és vesztesei, mint az aktívabb állami finanszírozásnak. Ugyanez igaz az adórendszerre, a támogatásokra, illetve arra, hogy a gazdaságpolitika a külföldi tőke vonzását, a hazai vállalkozások fejlesztését, a munkajövedelmek növelését, vagy a közszolgáltatások megerősítését helyezi előtérbe. A fennálló prioritások változatlanul hagyása is elosztási döntés.
Innen nézve az is kérdés, hogyan jön létre az a tudás, amelyet később szakmai konszenzusként vagy egyszerű józan észként érzékelünk. Milyen intézményekben dolgoznak a közgazdászok? Milyen kutatások kapnak finanszírozást? Mely gazdasági szereplők és érdekcsoportok vannak tartósan jelen a szakpolitikai gondolkodásban? Mely megközelítések mögött áll olyan intézményi háttér, amelynek segítségével „common sense”-szé, megkérdőjelezetlen józan ésszé válhatnak?
Ezen a hétvégén eldől, hogy jöhet-e magyar euró, vagy már a startnál elbukunkEzek a kérdések nem teszik érvénytelenné Szabó Balázs finanszírozási és fiskális érveit. Azt viszont indokolják, hogy ne tekintsük őket politikán kívüli, neutrális mércének, amelyhez minden más gazdaságpolitikai elképzelésnek igazodnia kell.
Szerintem itt van Pogátsa Zoltán érvelésének legfontosabb progresszív eleme. Nem egyszerűen több állami kiadást javasol, hanem megkérdőjelezi azt a sorrendet, amelyben előbb a pénzügyi mutatókhoz igazítjuk a társadalmi szükségleteket, és csak azután beszélünk arról, milyen országot szeretnénk. Megfordítja a kérdést: előbb a kívánt társadalmi és gazdasági fejlődést kell meghatározni, majd ehhez a fenntartható finanszírozási és költségvetési szerkezetet kialakítani. Ez Magyarországon nem egyszerű technikai korrekció volna, hanem egy kormányzati gyakorlatként lényegében ki nem próbált fejlesztőállami gondolkodás.
Ezért a Pogátsa–Szabó-vita tétje nagyobb annál, hogy 2030-ban vagy néhány évvel később vezessük-e be az eurót. Arról is szól, ki határozza meg, mi számít gazdasági racionalitásnak, milyen társadalmi érdekek jelennek meg ebben a racionalitásban, és melyek maradnak láthatatlanok. A gazdaságpolitikai diskurzus maga is hatalom: kijelöli, mely kérdések számítanak legitimnek, mely megoldások felelősnek, és melyeket lehet már a vita előtt irracionálisnak minősíteni.
Éppen ezért ezt a vitát nem lehet kizárólag közgazdászokra hagyni.
Le kell folytatni a kormányon belül, a szakpolitikai intézményekben és a társadalomban is. Nem pusztán arról döntünk, mekkora legyen a költségvetési hiány, vagy mikor legyen eurónk. Arról is, hogy kik viselik a felzárkózás költségeit, kik részesülnek az eredményeiből, és milyen társadalmat akarunk létrehozni a gazdasági felzárkózás során.
(A fenti írás az Új Egyenlőségen megjelent cikk szerkesztett, rövidített változata.)
