A vezető elitnek a közember számára felmérhetetlen meggazdagodása a diktatúrák és autokráciák alaptermészetéből fakad, hiszen a hatalom sokakat elvakít. Az októberi forradalom után a Cseka, az állambiztonsági szolgálat főnökének, Feliksz Dzerzsinszkijnek a nevén 85 millió, Lenin nevén 75 millió svájci frank értékű arany volt – a világforradalom céljaira természetesen.
Hitler magánvagyona halálakor 700 millió birodalmi márkára (mai áron több milliárd dollár) rúgott, amely kisebb részben a Mein Kampf honoráriumaiból, nagyobbrészt a hozzá hű iparmágnások, a Krupp- és Flick-féle acélgyárosok közvetlen átutalásaiból származott. Az indoklás az volt, hogy ő ezt a pénzt a párt vagyonának tekinti. Goebbels, Bormann és sok más náci főkolompos is szupergazdag volt. Mindegyiküknek volt magyarázata, de a szövetségeseket semmi sem zavarta abban, hogy a nácik bukását követően azonnal megkezdjék a vagyonelkobzást.
A Mészáros Lőrinc-, Tiborcz István- és Matolcsy Ádám-féle vagyonokra a fideszes magyarázat az, hogy Magyarország szuverenitásának megőrzéséhez nemzeti pénzügyi elitre is szükség van. Ez igaz is lehetne, ha nem árnyalnák a képet manipulált közbeszerzések, hamis találmányi jogok, elfuserált üzletek, közpénzből keletkezett milliárdos autógyűjtemények, jachtok és magánrepülőgépek. És ha a kormányváltás után nem kezdődött volna meg azonnal a nemzetinek mondott vagyonok külföldi bankokba és offshore cégekbe való átmentése.
Magyar Péter szeptember 17-én bejelentette, hogy vagyonosodási vizsgálat indul mintegy ötezer volt és jelenlegi politikus és kormánytisztviselő pénzügyeinek tisztázása végett. A vizsgálat érinti ugyan a Fidesz által pénzzel kitömött szupergazdagok és közeli hozzátartozóik vagyonát, de nem érinti például Tiborcz Istvánt, Orbán Viktor vejét, aki nem tekinthető közvetlen hozzátartozónak, mint például Matolcsy Ádám, a jegybank volt elnökének fia. Vagyis
a törvény a bűncselekményekkel előidézett meggazdagodás egyes eseteire kiterjed, másokra nem.
Ennek a problémának a megoldása nélkül az elszámoltatás botladozni fog, a késlekedés pedig minden nappal újabb veszteség az államnak.
Az idézett bejelentéssel, valamint a kekvák felszámolásával és jó néhány más intézkedésével – Magyar Péter legutóbb Szolnokon azt közölte, hogy újabb 37 ügyben történt feljelentés, amelyeknek 2200 milliárd forintnyi összeg a tárgya – az új kormány már bebizonyította, hogy odafigyelt azokra az áprilisi választási győzelem után elhangzott szakértői figyelmeztetésekre, melyek szerint a NER szupergazdagjainak elszámoltatásával nem célszerű megvárni a néha évtizedes késéssel érkező jogerős bírósági ítéleteket. A kormány tehát nem alszik, és tétlenséggel sem vádolható.
Ezzel együtt és ennek ellenére a NER-oligarchák által ellopott vagyonok visszaszerzése még mindig megoldhatatlan feladatnak tűnik, és az eddigi lépések mintha bátortalanok lennének. Ahhoz, hogy ne legyen igazuk azoknak az egyébként jól tájékozott és reálisan gondolkodó szakértőknek, akik szerint jelenleg az elrabolt közvagyon legfeljebb tíz százalékának visszaszerzésére van kilátás, a végrehajtást gyorsítani kellene. A gyorsítás legfőbb feltétele pedig a jogállamisággal kapcsolatos kérdések tisztázása.
A jogállamiságról heves viták folynak, és lehet, hogy nem az integritásukat féltő jogászok, inkább a pártatlan kívülállók számára egyértelmű, hogy a jogállamisági korlátok tiszteletben tartása csakis jogállami körülmények között lehetséges. Ha igaz, hogy a jogrendszer az elmúlt 16 évben sok tekintetben a kormány erőszakos beavatkozásának áldozata volt, akkor a jogállamiságra hivatkozni a lopott vagyonok védelmében puszta alakoskodás.
Ahol a törvények nem a közérdeket, hanem – legalábbis az esetek egy jelentékeny részében – a hatalmon lévő párt érdekeit tükrözik, az nem jogállam. Ahol a törvények az állami vagyon „közpénz jellegének elveszítése” érdekében születnek, az nem jogállam. A jogállam majd akkor áll helyre, amikor ezek a törvények érvényüket vesztik, és a segítségükkel megszerzett vagyonok visszakerülnek az állam tulajdonába.
Az ellenzék folyamatos vádaskodása, sápítozása azon, hogy az újonnan jöttek elszámoltatási kísérletei jogállamiságot, alkotmányt, törvényeket sértenek, nem elkerülhető. Annak bizonygatása, hogy a kormányon lévők önkényuralmat építenek, létérdek a bukott rezsim vezetői számára, de ettől még nem több, mint pártpropaganda. Az érvelésnek, mely szerint az ellenzékiek „nem akarják, hogy a nemzeti tőke eltiprásra kerüljön”, szintén alig van köze a valósághoz, de nem hangzik rosszul.
A vagyonelkobzás akkor sem rokonszenves dolog az átlagember szemében, ha alapos okkal történik. Ha megindul, a Tisza-kormány követőinek tábora csökkenhet. Az új kormány vezetői mintha ettől félnének, pedig igazi veszítenivalójuk e tekintetben nincs.
Az elszámoltatás miatt a következő kritikus hónapokban ezek a mutatók akár drasztikusan is változhatnak, de az ellenzék számait még abban a valószínűtlen esetben is meghaladnák, ha megfeleződnének.
Az, hogy sor kerül-e a Fidesz főembereinek börtönbe juttatására, Magyar Péter és a Tisza Párt szavahihetőségének megítélése szempontjából fontos, az ország jövője szempontjából kevésbé lényeges. Az elszámoltatás és vagyonvisszaszerzés kudarca ellenben a magyar gazdaság lendületbe hozását akadályozhatja meg.
Márpedig ha van magyarázat arra, hogy miért bukott meg tizenhat év után a Fidesz, az nem a korrupció, nem a szövetségesekkel való szembefordulás, nem az egészségügy és más fontos ágazatok elhanyagolása, hanem az, hogy az Orbán-kormány nem volt képes a gazdaság újraindítására. Ha valamiben, hát ebben Tiszáék nem vallhatnak kudarcot.
A népszerűségi mutató pártérdek, a vagyonvisszaszerzés nemzeti érdek. Gazdasági fellendülés nélkül a Tisza jövője is kétes. És ami ennél sokkal nagyobb baj, hogy vagyonvisszaszerzés nélkül Magyarország megmarad a tartós hanyatlás útján.
A szerző újságíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.