Minél több a társadalomban lévő fájdalom, annál nagyobb az ihlet a művészetben – ez pedig exponenciálisan igaz az 1992-ben függetlenné vált Bosznia-Hercegovinára, amelyet három évig tartó háború követett. Sokan csak lőporos hordónak hívták az exjugoszláv tagállamot, ahol összpontosultak a függetlenségi háborúk konfliktusai. Harcolt itt mindenki mindenkivel, legyen bosnyák, horvát vagy szerb. Egyszóval mindenkinek volt sérelme, ugyanakkor félelemmel járó lelkiismeret-furdalása is – optimális esetben –, ám a bosnyákok valóban áldozatai voltak a háborúnak: egy ponton több oldalról is támadás érte őket.
Ennek fényében nem túl meglepő, hogy csaknem tíz éven keresztül főleg dokumentumfilmek készültek – hasonló történik most Ukrajnában –, többnyire nemzetközi összefogással. Így született meg az 1995-ös Csoda Boszniában is, amely Cannes-ban debütált. A két rendező, Dino Mustafić és Danis Tanović alkotása abból a szempontból is filmtörténeti jelentőségű, hogy Cannes mellett a következő időszakban számos jelentős nemzetközi fesztivál műsorára került. A Croisette-en negyedórás ováció fogadta a művet, a nemzetközi kritikák magasztalták, miközben például az Internet Movie Database-en mindössze 3,5 ponton áll a közönségszavazatok alapján.
Azt, hogy Danis Tanović korunk egyik legtehetségesebb rendezője, a Senkiföldje (2001) című játékfilmjével bizonyította. A mű nemzetközi összefogással tudott csak elkészülni az ország akkor még alig létező filmipara miatt, a kamerákat például a szlovénok kölcsönözték a forgatás idejére. A fekete komédia-dráma elnyerte az Oscar-díjat a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A mű két, egymással szemben álló oldalhoz tartozó katonát követ nyomon, akik a háború alatt a frontok közötti lövészárokban rekednek, és a történelem foglyai lesznek. A kérdés az, hogy kettejük emberi viszonya vagy az őket elválasztó politika határozza-e meg életüket és halálukat.
Tanović az Oscar és az elsöprő siker eufóriájában elhagyta hazáját, hogy nemzetközi karriert fusson be. Franciaországtól Hollywoodig sok helyen megfordult, de igazán kimagasló művet nem alkotott. Ahogy korábban a Népszabadságnak nyilatkozott: ha kapsz egy Oscart, akkor onnantól kezdve hét évig szar filmeket fogsz készíteni. És valóban: a formáját akkor szerezte vissza, amikor visszatért Boszniába, és újra olyan műveket készített, amelyek a „vérében” vannak. Ez olyan szabadságot adott neki, hogy ismét megmutathatta, miért tartozik a legjobbak közé: a Cirkusz Kolumbia (2010), az Epizód egy vasgyűjtő életéből (2013) vagy a Kotlina című sorozat (2022–2025) bitang erős alkotások.
Bosznia-Hercegovina kortárs filmművészete azt is elmondhatja magáról, hogy ha van egy zseni a színtéren, annál csak az a jobb, ha van még egy. Ő pedig Jasmila Žbanić, aki 2006-ban első nagyjátékfilmjével Arany Medvét kapott a Berlinalén a Szerelmem, Szarajevó (Grbavica) című drámájáért. Azért írtam le az eredeti címet, mert Grbavica Szarajevó egyik városrésze, amelyet a boszniai szerb erők a háború idején megszállva tartottak. A térség az etnikai tisztogatások, a fogva tartások, a kínzások és más erőszakos cselekmények színterévé vált.
Žbanić drámájának középpontjában Esma áll, aki tizenkét éves lányával, Sarával él Grbavicában, és látszólag normális életet élnek a háború utáni korszakban. A probléma akkor kezdődik, amikor az iskolában igazolni kell Sara apjának háborús mártírstátuszát, és felszínre kerül egy szörnyű titok. Jasmila Žbanić visszatérő témája a boszniai háború alatt nők ellen elkövetett tömeges szexuális erőszak.
Az, hogy a rendezőt nem egyfilmes csodaként kell számon tartani, 2020-ban vált végképp egyértelművé, amikor elkészítette az Oscar-jelölt Quo Vadis, Aida? című filmet, amelyet azóta a szrebrenicai népirtás egyik legfontosabb filmes feldolgozásaként tartanak számon. A dráma a szrebrenicai mészárlás idején játszódik. A címszereplő Aida tanárnő és fordító, aki az ENSZ-táborban próbálja megmenteni férjét és fiait a bevonuló boszniai szerb erőktől. A több mint nyolcezer bosnyák férfi és fiú meggyilkolásával végződő eseményeket bemutató, megrázó mű alkotójának még a holland békefenntartókról is volt néhány jó szava.
„A holland katonák egyetlen lövést sem adtak le, óriási a felelősségük sok ezer ember halálában, Thom Karremans holland ezredes háborús bűnös. Találkoztam több akkor szolgálatot teljesítő holland katonával, többségük nagyon fiatal volt, az ő traumáik is valósak” – nyilatkozta a Népszavának.
Jasmila Zbanic: Srebrenicáról filmet készíteni olyan, mintha önként táncolnék egy aknamezőnMintha egy olyan ország, amely nem nagyobb, mint mondjuk az Egyesült Államok Nyugat-Virginia állama, nem lenne elég a tehetséges filmkészítőkből, a boszniai filmvilág másik nagy neve a szarajevói születésű Emir Kusturica. A kétszeres Arany Pálma-díjas rendező a francia Ordre des Arts et des Lettres parancsnoki fokozatának birtokosa is. A kitüntetés olyanoknak adományozható, akik jelentősen hozzájárultak a művészethez, az irodalomhoz vagy ezek népszerűsítéséhez.
Kusturica később egyre inkább szerb identitását hangsúlyozta, politikailag pedig Slobodan Milošević, majd Vlagyimir Putyin mellé állt. Az Underground című, 1995-ben Arany Pálmával díjazott alkotása, amely Jugoszlávia történetét és szétesését meséli el sajátos módon, a világ egyik felének csodálatos kultmű, másoknak otromba propaganda. Jasmila Žbanić például történelemhamisítónak nevezte az alkotást, Emir Kusturicát pedig hazaárulónak.
Nem mellékesen Bosznia-Hercegovinában rendezik meg Délkelet-Európa vezető filmfesztiválját, a Szarajevói Filmfesztivált is, amelyet 1995-ben, a háború végéhez közeledve, Szarajevó ostromának idején hoztak létre. A fesztivál azóta számos sztárt és filmpremiert vonzott, a teljesség igénye nélkül megfordult itt Angelina Jolie, Bono, Brad Pitt és Orlando Bloom is.
A Szarajevói Filmfesztivál a Berlinaléval együttműködve 2006-ban létrehozta a Sarajevo Talent Campust, a ma Talents Sarajevo néven működő kezdeményezést, amely oktatási, szakmai és kapcsolatépítési platformként segíti Délkelet-Európa és a dél-kaukázusi térség fiatal filmes alkotóit.
