Ha nincs terv, Magyarországra dőlhet a külpolitikai valóság

Szeptember 21-én Orbán Anita külügyminiszter interjút adott a HVG-nek, Magyar Péter miniszterelnök pedig másnap világossá tette, Budapest „jó okkal” nem csatlakozik Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szeptember 18-i Kárpáti Integrációs Kezdeményezéséhez (Carpathian Integration Initiative). Majd szeptember 24-én a külügyminiszter az ENSZ közgyűlésének helyszínéről adott interjút az Indexnek.

***

Egy külügyminiszteri interjú alkalmat ad arra, hogy átfogó áttekintést adjon a kormány külpolitikai elképzeléseiről. S valóban, igen sok kérdés felmerült a riport során: az ENSZ-közgyűlés, a külügyminisztérium átalakulása (beleértve Szijjártó Péter korábbi szerepét), Ukrajna és az ukrán–magyar viszony, a magyar kisebbségek ügye, a szerb kapcsolat, a visegrádi négyek jövője, Oroszország megítélése, az orosz diplomaták kiutasítása, Magyarország energiabiztonsága, az Egyesült Államok, a NATO, végül Kanada.

Az ENSZ-közgyűléssel kapcsolatban annyit tudhattunk meg, hogy alkalmat ad álláspontok közelítésére, számos multi- és bilaterális megbeszélésre, diaszpóra találkozóra. Ám nem kerülnek szóba a magyarok által szorgalmazandó, elérendő célok, például hogy a delegációnak kormányhatározatban kiadott mandátumból milyen kérdésekre kívánnak hangsúlyt fektetni, azokat hogyan szeretnék felvetni.

A KüM átalakítása – a szavak száma alapján – az interjú bő húsz százalékát teszi ki, miközben a kínai kapcsolat szóba sem kerül.

Tulajdonképpen megmarad a magyar nyomásgyakorlás: addig nincs újabb tárgyalásifejezet-megnyitás az ukrán EU-csatlakozási tárgyalások során, amíg Ukrajna nem önt minden kisebbségi jogi elvárást törvényi formába. Eközben a határidő erre még nincs itt. Az pedig csupán terelés, amikor a miniszter az elmúlt 16 év ukránellenes orbáni propagandájára utal, mondván, annak hatása még velünk él. Nem kellene Orbán Viktor szellemétől tartani: már nincsenek eszközei. Árulkodó az is, amiről a külügyminiszter hallgat: hogy ti. Ukrajna orosz katonai agresszió áldozata, és honvédő háborújával nemcsak magát, hanem egész Európát, így a vele határos Magyarországot is védi.

A határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatban annyi tudható meg, hogy jó kapcsolatokra törekszünk. A nemzetpolitikában azonban kulcskérdés lenne szembenézni azzal, hogyan bontható le a „kisebbségi közösségi tudatban” az a mérgezés, amit az Orbán-éra okozott. Enélkül vágyálom marad, hogy „a kisebbségeket bevonjuk a döntéshozatalba, és ők is részt vegyenek annak eldöntésében, hogyan szeretnék elkölteni a nekik juttatott támogatásokat”. Mint ahogyan Szerbiával kapcsolatban nem csak a szerb EU-tagsággal kapcsolatos magyar érdekeltséget kellene megemlíteni. Fel lehetne vetni, Aleksandar Vučić szerb elnöktől is elvárható, hogy teljes mértékben az európai demokratikus normáknak megfelelően kezelje a belpolitikai kérdéseket.

A V4-gyel kapcsolatban annyit tudunk meg: tárgyalunk. (Ebben a formátumban a japánokkal, az indiaiakkal vagy az ír kormányfővel tartanak V4-es formátumú tárgyalásokat.) Magyarország, úgy tűnik, elszalasztja a lehetőséget, hogy a Nyugat felé visszafordulással kezdeményező szerepet játsszon a V4-es keretekben.

Oroszországgal kapcsolatban Orbán Anita lényegében visszatért a nyáron elhíresült, Süddeutsche Zeitungnak adott interjúhoz, miszerint „pragmatikus kapcsolatokra” törekszünk Moszkvával. A HVG-nek mondottak szerint: „Oroszország fontos regionális szereplő, és Magyarországot energetikai, gazdasági kapcsolatok is összekötik Oroszországgal. Amikor döntöttünk a tíz orosz diplomatáról, akkor is egyértelművé tettük, hogy ez semmiképpen sem jelenti a kapcsolatok megszakítását. A gazdasági együttműködés folytatására törekszünk.” A magyar álláspontban ismét nincs benne a lényeg: az orosz diktatúra háborús bűnöket elkövető agresszor. Akinek ez az álláspontja – mint ahogyan szinte valamennyi európai államnak –, annak nem jutna eszébe olyat mondani, hogy a gazdasági együttműködés folytatására törekszünk. Ez a pozíció lehet a kulcs annak a megértéséhez is, miért nem született még mindig orosz válasz a tíz orosz diplomata – szinte előzmény nélküli, „levegőben lógó” – kiutasítására.

Az előbbi – Robert Fico személyében – hangosabb retorikával, az utóbbi csendes visszaoldalgással a „pragmatizmus” irányába.

Az energetikára vonatkozó kérdésre sem volt tartalmi válasz. A divatossá vált „kiegyensúlyozott energiamix” felemlítése mellett most sem tudhatunk meg semmit arról, hogyan, miként történik meg a leválás az orosz energiahordozókról. Az eredeti, 2035-ös dátum már nem szerepel. Bizonyára megtette a hatását, hogy az Egyesült Államok komoly szankciókat helyezett kilátásba azokkal szemben, akik az oroszokkal energiával bizniszelnek.

Nem jelenik meg érdemi elképzelés az USA-val való kapcsolatról. Tekintettel az amerikai elnök kiszámíthatatlanságára, nem tekinthető a jó kapcsolatok garanciájának, hogy Donald Trump egyszer good guynak nevezte Magyar Pétert. Ezzel szemben jó lett volna hallani arról, hogy néhány tartalmi kérdésben – pl. a kettős adóztatást kizáró egyezmény megújításával kapcsolatban – melyek a kormányzati célkitűzések.

A NATO-val kapcsolatban az „elkötelezettség az 5 százalékos GDP-arányos védelmi költés mellett” édeskevés tartalmi elem. Ami a lényeg lenne: a mai európai biztonságpolitikai helyzetben mi a magyar álláspont a kölcsönös katonai segítségnyújtásra vonatkozó 5. cikkellyel kapcsolatban? Itt megint az a fontosabb, amiről nem beszél a miniszter.

Az interjú végén nem tudunk meg semmi érdemit a kanadai kapcsolatról. Pedig fontos lenne figyelmet fordítani arra, hogy Kanada például igen aktívan szeretne együttműködni a kelet-közép-európai országokkal az EU SAFE programja keretében…

Az egész interjúnak két érdemi mondanivalója van. Egyfelől az ukránok ne számítsanak semmi pozitív magyar hozzáállásra az uniós tárgyalási fejezeteikkel kapcsolatban, amíg nem lépnek kisebbségi kérdésekben a magyar fél diktálta ütem szerint. Másfelől pedig igenis „gyakorlatias” lesz Budapest viszonya Moszkvával. És itt is meg kell említeni egy külön olyan kérdést, amelyről a miniszter nem beszélt. Ez pedig a visszaintegrálódás az EU-ba. 

az abban való esetleges magyar részvételről.

***

A hét eleji magyar külpolitikai tájkép megértéséhez elengedhetetlen a Kárpáti Integrációs Kezdeményezéssel kapcsolatos magyar reakciók áttekintése. Az ukrán elnök szeptember 18-án hozta nyilvánosságra a kezdeményezést nyolc ország – Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna – részvételével. Az EU részéről Raffaele Fitto, az Európai Bizottság kohézióért és reformokért felelős biztosa vett részt. Az érintettek első körben gazdasági kérdéseket kívántak megvitatni, majd kiadtak egy közös nyilatkozatot. A dokumentumot nem írta alá Csehország és Magyarország, illetve az EU képviselője.

Úgy tűnik, már hónapokkal hamarabb elkezdődött egyfajta egyeztetés az érintett országok egyes régióinak – elsősorban gazdasági – együttműködéséről, és ebben valamilyen szinten Magyarország is részt vett. Így például valószínű, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye részese volt a konzultációknak. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka annak, hogy a magyar kormányzati kommunikációban ez a kérdés nem került elő. 

Az valószínű, hogy a részt vevő Donald Tusk lengyel miniszterelnök, Aleksandar Vučić szerb és Nicusor Dan román elnök már kész elképzelésekkel érkezett, és a többi résztvevő sem először látta a végül aláírt dokumentumot. Az ukrán meghívó fél – és vélhetően a részt vevő elnökök és a lengyel kormányfő – várakozásaival szemben a magyar miniszterelnök kategorikusan elhatárolódott a részvételtől: „Meghívtak minket, és mi jó okkal nem mentünk el.” 

Magyarország távolmaradása inkább azzal magyarázható, hogy a régiók együttműködéseként indult szerveződés végül állami szintre emelkedett ukrán kezdeményező szerepvállalással, és olyan pontok is bekerültek a zárónyilatkozatba, amelyek nem férnek bele Magyar Péter külpolitikai napirendjébe.

A nyilatkozat számos együttműködési területet és célt ölel fel. Ilyenek például az európai integráció; biztonsági együttműködés; energiabiztonság; energetikai infrastruktúra; polgári védelem; közlekedési infrastruktúra; határátkelők; regionális beruházások; ukrajnai veteránok reintegrációja; EU-s nagyrégiós stratégia. A fentiek közül a biztonság és az európai integráció szerepeltetése két olyan pont, amelyek miatt Magyar Péternek oka volt a csatlakozás elutasítására.

Magyarország a kormányváltás után nem értékelte át alapvetően Ukrajna-politikáját. Bár kijelentették, hogy Ukrajna az áldozat, Oroszország az agresszor, ezt mintegy „szégyenlősen” tették; nem kapott nagy publicitást és nem járt érdemi, gyakorlati következményekkel. Budapest annyit tett, hogy a kormányváltás után nem volt „bot a küllők között” Kijev európai támogatását illetően, illetve folytatta a humanitárius segítségnyújtást. Ám a fő hangsúly a kárpátaljai magyar kisebbség jogainak biztosítására helyeződött, teljesen háttérbe szorítva az ukránok honvédő és „Európa védelmezői” szerepét. A kisebbségi jogok kérdése olyannyira felülír mindent, hogy Budapest újfajta vétópolitikához folyamodott az ukrán EU-csatlakozás tárgyalási fejezetei megnyitásának többedszeri blokkolásával. Így a bilaterális kapcsolatok jelen helyzetében egy nagyban EU-fókuszú együttműködés elfogadhatatlan a magyar kormány számára.

A fentiek mellett a biztonság, a biztonsági együttműködés kérdése is vörös vonal a magyar miniszterelnök szemében. Attól tarthat ugyanis, hogy egy a biztonság kérdéseit is felvállaló, ukrán kezdeményezésű együttműködésben előbb-utóbb felvetődik a katonai segítségnyújtás kérdése is.

Végül a kezdeményezéssel a résztvevők „ellopták a show-t”. A bilaterális kapcsolatok keretében Budapest folyamatosan nyomás alatt tarthatta Kijevet. Amennyiben a kormány csatlakozott volna a kezdeményezéshez, Magyar Péter nem halogathatta volna a kétoldalú találkozót Zelenszkijjel, és az óhatatlanul puhította volna az „előbb ukrán lépések – azután magyar engedmények” magyar politikáját.

A kezdeményezés elutasításával párhuzamosan a magyar kormány ugyancsak elzárkózott attól, hogy Magyarországon Ukrajna számára olajtároló-infrastruktúra épüljön. Erről – még az Orbán-kormány idején – a Mol és az ukrán Naftogaz folytatott tárgyalásokat.

***

Orbán Anitának az ENSZ-ből az Indexnek adott interjúja a korábbiakhoz képest újabb elemeket tartalmaz. Valamelyest puhított a Kárpáti Integrációs Kezdeményezéssel kapcsolatos kemény elutasításon, mondván, megfelelő előkészítés után minden olyan regionális együttműködésben való részvétel megfontolandó, amely Magyarország érdekeit is szolgálja. Az azonban továbbra sem egyértelmű, hogy az eddigi előkészületekben Magyarország hogyan vett részt, és mi oka volt a Magyar Péter általi kategorikus elutasításnak. Ha a külügyminiszter napi kapcsolatban áll több ukrán miniszterrel, ahogy állítja, akkor különösen érthetetlen, miért volt szükség az X-en az ukrán külügyminiszter és Magyar Péter közötti ütésváltásra. Ráadásul a napi kapcsolat alapján annak is egyértelműnek kellett lennie, hogy az ukránok mikorra készülnek el a magyar fél által várt törvénymódosításokkal, azaz még inkább érthetetlen, miért vétózott Budapest az újabb ukrán EU-csatlakozási tárgyalási fejezetek megnyitásával kapcsolatban. Itt tehát csupán kármentés történt.

Sokkal árulkodóbb azonban, hogy Orbán Anita szerint kizárt, hogy Ukrajna számára stratégiai olajtároló-kapacitások létesülhessenek Magyarországon, továbbá hogy kész találkozni Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel a 10 orosz diplomata kiutasítása nyomán kialakult helyzet tisztázására. Az előbbi arra utal: a Tisza-kormány továbbra sem hajlandó semmi olyan segítséget nyújtani Kijevnek, ami alapvetően hergelheti Moszkvát. És az sem EU/NATO-konform, hogy egy szövetségi tag – jelen esetben Magyarország – minden további nélkül kijelenti, hajlandó leülni tárgyalni az orosz külügyminiszterrel. Előzetes szövetségesi konzultáció nélkül ez ismét csak orosz siker. A magyar Ukrajna-politikában vannak apró taktikai előrelépések, ám a magyar hozzáállásban továbbra sincs alapvető változás.

Az amúgy nagy dobra nem vert fontos kérdéseket (Ukrajna=áldozat, Oroszország=agresszor) pedig hagyta a kormány, hogy a köztársasági elnök mondja el az ENSZ-közgyűlésen.

A Tisza-kormány meglépte a szükséges minimumot, hogy visszafogadják a nyugati szövetségesek, és feloldják az EU-pénzek zárolását. Mindazonáltal a mélyebb gazdasági beágyazódás lehetősége nyitva marad – amennyiben érdemi lépések történnek az eurózónához csatlakozásra való felkészülésben.

Azt azonban Magyar Péter nem tudja vagy nem akarja felismerni, hogy az európai együttműködés és integráció továbbfejlesztése kéz a kézben jár az ukrán kapcsolattal. Az orosz fenyegetés itt kulcskérdés. Azzal szemben csak együttesen, az ukránokkal szövetségben lehet eredményesen fellépni. Ehhez pedig az önálló európai védelmi képességek megteremtésén, a közös kül- és biztonságpolitika erősítésén, a (védelem)gazdaság fejlesztésén keresztül vezet az út, kooperációban olyan nem európai szövetségessel, mint Kanada. Akárhová nézünk, mindenhol felmerül Ukrajna, jelesül az újonnan létrejött együttműködésekben (Coalition of the Willing, Ramstein Group) és programokban (Rearm Europe, SAFE) is.

Az a kormány, amely ilyen körülmények között nem tesz meg mindent, hogy aktív legyen ezekben az együttműködésekben és programokban; az a kormány, amely nem érti meg, hogy Ukrajna átfogó támogatása nemzeti érdek; az a kormány, amely az agresszorral kapcsolatban „gazdasági együttműködésre törekszik”, nos, az a kormány „szuverenista külpolitikájával” előbb-utóbb újból elveszti szövetségesei és szomszédai bizalmát, és ismét izolálódik.

Az ukrán külügyminiszternek szánt, a diplomáciai protokollra fittyet hányó odamondogatás helyett most inkább a megváltozott geopolitikai környezet higgadt átgondolására, a kül- és nemzetbiztonsági stratégia mihamarabbi kidolgozására és megvalósítására lenne szükség. Enélkül a magyar külpolitika ötlet- és indulatvezérelt sodródása önmagában jelent majd nemzetbiztonsági kockázatot Magyarország számára.