Néhány nap különbséggel két, egymással szinte ellentétes irányú jelzés érkezett Európa radikális jobboldali pártjaitól. Az Alternatíva Németországért (AfD) társelnökei, Alice Weidel és Tino Chrupalla 2027-re találkozót terveznek Kirill Dmitrijevvel, Vlagyimir Putyin gazdasági megbízottjával és az orosz állami vagyonalap vezetőjével. A lehetséges egyeztetés egyik témája az orosz földgáz németországi szállításának újraindítása lenne, amennyiben az ukrajnai háború rendezéséhez olyan politikai keret jön létre, amely ezt lehetővé teszi. A francia Nemzeti Tömörülés eközben éppen ellenkező irányba tett látványos lépést: Marine Le Pen és Jordan Bardella közleményben szögezte le, hogy Franciaország külpolitikáját nem Moszkvában határozzák meg.
Ugyanazon politikai családon belül ma már egyszerre jelenik meg az orosz gazdasági közeledés igénye és a Kremltől való nyílt elhatárolódás. A francia állásfoglalás közvetlenül azután született, hogy Emmanuel Macron elnök a parlamenti pártok vezetőit nemzetbiztonsági és geopolitikai fenyegetésekről tájékoztatta.
Le Pen és Bardella azt írta: nem fogadják el, hogy bármely külföldi hatalom fenyegetéssel, destabilizációval vagy pszichológiai nyomással próbálja befolyásolni a francia döntéshozatalt.
A Kreml ezt visszautasította; Dmitrij Peszkov szóvivő szerint Oroszország nem jelent fenyegetést Franciaországra vagy más európai államra. A vita azért különösen figyelemre méltó, mert a Nemzeti Tömörülés elődje korábban orosz banki hitelt vett fel, és a pártot éveken át a Moszkvához leginkább közeledő nyugat-európai erők között tartották számon.
Más út Berlinben és Párizsban
Az AfD ezzel szemben következetesen azt vallja, hogy Németországnak gazdasági érdeke az olcsóbb orosz energiahordozókhoz való visszatérés. Weidel és Chrupalla szerint a szankciók és az energiaimport átalakulása hozzájárult a német ipar költségproblémáihoz. A Dmitrijevvel tervezett találkozó ezért nem puszta diplomáciai gesztus lenne, hanem a párt egyik fontos gazdaságpolitikai állításának gyakorlati előkészítése. Az elképzelés ugyanakkor erős ellenállásba ütközik a német kormányoldalon és Berlin szövetségeseinél, amelyek az orosz energiafüggőség visszaépítését biztonsági kockázatnak tekintik.
A francia párt mozgását más belpolitikai szempontok is alakítják. Bardella az utóbbi években igyekezett kormányképesebb, külpolitikailag kiszámíthatóbb profilt adni a Nemzeti Tömörülésnek. Ebben olasz Giorgia Meloni olasz kormányfő példája is fontos hivatkozási pont: a jobboldali belpolitikai programot erős NATO-kötődéssel és Ukrajna támogatásával kapcsolta össze. A francia radikális jobboldal számára ez azt mutatja, hogy az EU- és bevándorláskritikus politika nem feltétlenül jár együtt Moszkvához fűződő szoros viszonnyal.
A moszkvai kapcsolat ma már egyre inkább választóvonal az európai radikális jobboldalon.
Ausztriában az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) más irányból közelíti meg a kérdést. Európai parlamenti képviselői több olyan uniós kezdeményezést bíráltak vagy elutasítottak, amely a külföldi beavatkozás, a dezinformáció vagy a stratégiai befektetések ellenőrzésének közösségi szintű erősítését célozta. A párt érvelése szerint ezek a mechanizmusok túl sok hatalmat adnának brüsszeli intézményeknek és veszélyeztethetnék a politikai pluralizmust. Támogatóik ezt szuverenitásvédelmi álláspontként értelmezik, bírálóik viszont úgy látják, hogy ezzel gyengülhet az EU fellépése az orosz befolyásolási műveletekkel szemben.
Kormányképesség és külpolitika
A különbségek mögött részben az eltérő kormányzati ambíciók állnak. A hatalom közelébe kerülő pártok számára nagyobb súlyt kap a NATO-tagságból, az uniós együttműködésből és a külpolitikai hitelességből fakadó kötöttség. Franciaországban a Nemzeti Tömörülés már nem protestpártként pozicionálja magát, ezért az orosz kapcsolat minden korábbinál érzékenyebb kérdés. Németországban az AfD ezzel szemben továbbra is ellenzékből képviselheti a szankciók feloldását és az energetikai közeledést.
Az európai radikális jobboldal így közös bevándorlás- és szuverenitáspolitikai jelszavak mellett sem alkot egységes külpolitikai blokkot. Oroszország megítélése ma már egyszerre szól energiáról, háborúról, nemzeti önállóságról és kormányzati felelősségről. A francia és a német fejlemények éppen azt mutatják, hogy a Moszkvához fűződő viszony a következő időszakban is az egyik legfontosabb belső törésvonal maradhat ezek között a pártok között.
