Steve Reich nem úgy készül kilencvenedik születésnapjára, mint aki már csak visszatekinteni akar. Bár nemrég elesett és lábadozik, sérülése a zongoránál végzett munkáját is megnehezíti, továbbra is komponál. Közben a 2026–2027-es évadban Európától Amerikán át Ázsiáig fesztiválok és hangversenyek ünneplik életművét – tiszteletére Budapesten október 12-én ad koncertet a London Sinfonietta a Zeneakadémián. Új, tizennyolc perces nagyegyüttesre írt darabja, az In All Your Ways augusztus 28-án hangzott el először Edinburgh-ban a Colin Currie Group előadásában.
Reich pályájának történetéből mára zenetörténet lett, ő azonban a Guardian interjújában nem emlékműként beszél önmagáról. A minimalizmus megjelölés sem különösebben fontos számára. Inkább arra emlékezett vissza, hogy fiatal zeneszerzőként milyen zenét akart hallani – és milyen zenét nem kapott meg az akkori kortárs irányzatoktól.
Zenei világát kezdettől jóval több minden alakította annál, mint amit a „minimalista” címke sejtet. Tizennégy évesen Sztravinszkij: Tavaszi áldozatának meghallgatása döntő élmény volt számára: ekkor határozta el, hogy zeneszerző lesz. Bartók mellett ugyanilyen fontosak voltak a jazz nagy alakjai – Charlie Parker, Miles Davis, később John Coltrane –, majd az afrikai és indiai zenei hagyományok is.
Reich számára ezek nem egymástól elzárt világokat jelentettek, hanem ugyanannak a zenei gondolkodásnak különböző lehetőségeit.
A hatvanas évek közepén született meg az a technika, amely nevét végérvényesen beírta a zenetörténetbe. Az It’s Gonna Rain és a Come Out című magnószalagos művekben ugyanazt a hanganyagot két eszközről kissé eltérő sebességgel játszotta le, így az eredetileg együtt futó szólamok fokozatosan kicsúsztak egymásból. A fáziseltolódásból új ritmusok és hangzások keletkeztek.
A döntő lépést az jelentette, amikor Reich felismerte, hogy ugyanez emberi előadókkal is létrehozható. A Piano Phase-ben két zongorista indul azonos motívummal, majd egyikük fokozatosan elmozdul a másikhoz képest. Innen vezetett az út a Drumming egyre összetettebb ritmikus szövete, majd az 1976-ban bemutatott Music for 18 Musicians felé, amely mára a kortárs zene egyik legtöbbet játszott alapművévé vált. Reich még most is lelkesen magyarázza, hogyan találkozik benne az állandó ütőhangszeres pulzálás a klarinétok és az emberi lélegzet hullámzó ritmusával.
Saját múltját korántsem kezeli érinthetetlen klasszikusként. Ritkán hallgatja régi felvételeit, és több művéről kifejezetten kritikusan beszél. Operáival kapcsolatban sem tesz úgy, mintha minden kísérlete egyformán sikerült volna: a The Cave és a Three Tales egyes részleteit nagyra tartja, egészük megítélésében viszont jóval bizonytalanabb. A kilencvenedik életévhez közeledve sem érzi szükségét annak, hogy utólag minden darabját igazolja.
Másképpen tekint viszont azokra az előadókra, akik mára átvették tőle zenéjének továbbadását. Colin Currie ütőhangszeres és együttese különösen fontos lett számára. Reich egy alkalommal tréfásan azzal fogadta Currie-t, hogy utálja az együttesét, mert jobban játssza a műveit, mint annak idején az ő saját formációja – majd hozzátette: éppen ennek kell történnie. A szerző nincs örökké jelen, a zenének pedig nélküle is működnie kell.
A jubileumi évad már most ezt bizonyítja. A Carnegie Halltól a londoni Barbicanen át a párizsi Philharmonie-ig külön programok foglalkoznak Reich zenéjével, szeptember elején pedig a BBC Proms egyik késő esti koncertjén a Colin Currie Group és a Gesualdo Six a Tehillimet középkori és reneszánsz vallásos zenével állította párba.
Reich mindeközben változatlanul szigorú mércét alkalmaz arra, hogy mi marad meg az időben. Nem műfajokban gondolkodik, és nem is abban, hogy valami klasszikus zene, jazz vagy kortárs kompozíció-e.
A jó műnek szerinte akkor is működnie kell, ha Bach vagy Charlie Parker mellé kerül.
Talán ez magyarázza azt is, miért nem érzi szükségét annak, hogy kilencvenévesen lezárja saját történetét. Miközben mások már történeti korszaknak tekintik azt a zenei forradalmat, amelynek egyik elindítója volt, Steve Reich még mindig ugyanazzal a kérdéssel ül le dolgozni: jó-e, amit hall?
