Lance Oppenheim rendező – aki három, a kritikusok által elismert dokumentumfilm után most debütál a játékfilmek világában – egy valós események ihlette, cukorkabevonatba csomagolt rémálomthrillert hozott létre. Az alapok persze valósak: a To Catch a Predator című műsor sikereinek csúcsán játszódó Primetime Chris Hansent ezzel azt műsort követi nyomon, amely a modern valóságshow-k és az internetes „gotcha” kultúra gyújtópontjává vált. A 2006-ban, az iPhone megjelenése és a kötött műsorrendű televíziózás összeomlása előestéjén játszódó, Primetime című szériában Robert Pattinson ikonikus és mélyreható átalakuláson megy keresztül, amikor a sztárújságíró, Chris Hansen gonzoszerű változatát alakítja.
Éppen akkor, amikor megkapja mindazt, amire valaha is vágyott: a főműsoridőt az állítólagos gyermekmolesztálókat célzó élő csapdaakcióihoz.
A régimódi műsorvezetők egész életében újságíróként dolgozó rajongója egy olyan sorozat élén találja magát, amely kevésbé hasonlít a komoly tudósításra, inkább egy modern pellengérre – egy végtelenül ismételhető büntetési látványosságra, amelynek célja, hogy nézettségben megelőzze a konkurens csatornán futó Lost – Eltűnteket (ez a sorozat, hazánkban is hangos siker volt). A film médiakollázs formájában tárul elénk, az adott korszak médiakultúráját ötvözi egy olyan férfi hallucinációszerű portréjával, aki jót próbál tenni, miközben a szórakoztató műsorrá alakítja az igazságszolgáltatást.
Ahogy a provokációk fokozódnak és a műsor mitológiája egyre bővül, kezd elmosódni a riporter és a színész, valamint az igazság és a fikció közötti határ.
Minél inkább a kamerának szólóan alkotja meg Hansen a valóság csalfa verzióját, annál inkább foglyává válik az általa létrehozott tévés karakternek. Oppenheim leginkább nem is a morális mesében mélyed el – hiszen azt mindenki érti, hogy a pedofíliára politikai hovatartozástól függetlenül nincs mentség – , hanem Hansen személyiségtorzulásának fázisait mutatja be, ebben pedig remek partner Robert Pattinson, aki újfent megmutatja színészi játékának sötét erejét. Ami annyira jó, hogy a rendező mindent egy lapra tesz fel: a főszereplőjére. Persze lehet magyarázni, hogy milyen izgalmas, hogy a képi világ a húsz évvel ezelőtti minőségre rontott. Mindazonáltal nem kizárt, hogy díjközelbe juthat a mű a szezonban, elsősorban Pattinson révén.
Ám ha már az eseményfilm fogalmával kezdtük, lépjünk tovább Hirokazu Koreedára, hiszen ha a japán nagymester filmet készít, az mindig „nagy szám”.
A történet Fujinót, a népszerű és nyitott középiskolás diákot, valamint Kyomotót, egy súlyos szociális szorongással küzdő, otthonról alig kilépő lányt követi nyomon, akik a mangaalkotás iránti közös szenvedélyük révén kerülnek közel egymáshoz. Kyomoto bálványozza Fujinót, „sensei”-nek, mesternek tartja, mert az általános iskolai újságba rajzol mangákat, és szeretne barátkozni vele, Fujino azonban eleinte neheztel Kyomoto természetes művészi tehetségére. A két fiatal a közös szenvedélyük révén egyre közelebb kerül egymáshoz, és a mű nyomon követi kapcsolatuk alakulását, ahogy felnőtté válnak, és megjelennek az első konfliktusok. Koreeda a tőle megszokott ultra érzékenységgel mutatja be a barátság fázisait, boldog és fájdalmas pillanatait, ám mindeközben „szinte láthatatlanul” meghív minket egy vizuális útra, melyben a régi analóg rajzolás és a modern technikával való alkotás közötti lehetetlen szakadék képződik. Az ilyen művekre szokás mondani, hogy szép. Talán egy kicsit túlságosan is.
