Ironikusnak nevezte az Egyesült Államokban újságírói karriert befutott Kati Marton, hogy a mostani rendszerváltással gyakorlatilag Magyarország lett a példa Amerika számára. Amin keresztülment Magyarország az elmúlt években, az kezdődött el nemrég az Egyesült Államokban. A jelenlegi trumpi vezetés igyekszik az ottani sajtót megfélemlíteni és elhallgattatni – mondta a szerző A nép ellenségei című családregénye alapján készült monodráma bemutatóját követő pódiumbeszélgetésen a Közép-európai Egyetemen, a CEU-n vasárnap este. A 2009-ben, angolul kiadott könyv alapján készült monodrámát Marozsán Erika két zenész kíséretében adta elő, a korrajznak is tekinthető családregényt a Mohácsi fivérek vitték színre.
Kati Marton gyerekkora legnehezebb időszakának, az 1950-es éveknek a történéseit vetette papírra, s a pódiumbeszélgetésen – nagyra értékelve Marozsán előadását – újra átélte azokat a kínokat, amelyeket szülei – a szintén újságíró Marton Endre és Ilona – meghurcoltatásának időszakában szenvedtek el – mindannyian.
„Még most sem tudom felfogni, hogy mentem keresztül kislányként mindezeken a szenvedéseken úgy, hogy inkább megerősítettek, mint gyengítettek. Megedződve végigkísértek az életemen úgy, hogy átsegítettek az élet drámáinak a feldolgozásában.” Igaz, hozzátette: senkinek sem kívánja, hogy ugyanezt az utat járja be csak azért, hogy megbirkózzon az élet nehézségeivel.
Édesapja az AP amerikai hírügynökség, édesanyja pedig a UPI amerikai tudósítója volt, s büszkén idézte fel Marton, hogy az 56-os eseményekről küldött AP-tudósítás az egész világot bejárta, méghozzá az újságok címlapján. Felidézte Nagy Imre újratemetésének rendszerváltó pillanatait is, amikor második férjével, Peter Jenningsszel együtt tudósítottak az ABC számára, s amikor még egy másik Orbán állt a színpadon.
Ennek kapcsán többször – mély fájdalommal a hangjában – megismételte, hogy nyolc éve nem járt Magyarországon, mert őt is a nép ellenségeként tartotta nyilván az Orbán-rendszer. De most egy csapásra minden megváltozott, itt van a második rendszerváltás, amit
„Bravó, Magyarország!” felkiáltással üdvözölt a színpadon. A fájdalmát most az öröm oldja, és az utcán sem kell suttogni többé.
Ahogy az angolul előadott monodrámában, úgy a pódiumbeszélgetésen is újra és újra átélte azt a két évet, amit politikai árvaként idegen otthonban kellett megélnie Juli nővérével. Beszélt arról, hogy az ÁVO-iratok szinte minden egyes bekezdésében ott szerepelt, hogy szüleit a nép ellenségének tartották. Ugyanakkor a sors iróniája, mondja, hogy ha nincsenek az ÁVO-s dokumentumok, amelyeket a rendszerváltás után megkaphatott, akkor tulajdonképpen nem is ismerhette volna meg a múltját, szülei életét. „A papa és a mama” ugyanis soha nem beszélt a múltról. Miután Amerikába menekültek sem. Ezt azzal indokolta, hogy szülei mindig előretekintettek, nem néztek soha hátra. Ez volt karrierjük és sikereik titka is. Ellenben az élet úgy hozta, hogy a családi titkok szép sorban kiderültek.
Őt szigorúan római katolikusként nevelték a szülei, egyetlen vasárnapi misét sem hagytak ki a városmajori templomban, közel az otthonukhoz. S épp Raoul Wallenberg életrajzán dolgozott, amikor fény derült arra, hogy ő tulajdonképpen zsidó.
Az egyik interjúalanya egy félmondatot odavetve azt mondta neki, hogy Wallenberg túl későn érkezett Magyarországra ahhoz, hogy a nagyszüleit megmenthesse. Anyai nagyszülei auschwitzi gázkamrában végezték – tudta meg felnőtt fejjel. S amikor ennek elhallgatását számonkérte a szüleitől, a papa azt mondta, ők ugyanolyan magyarok voltak, mint bárki más a 40-es, 50-es évek Magyarországán.
A család másik nagy titkára viszont csak pár évvel ezelőtt derült fény, amit már nem tudott megbeszélni a szüleivel. Lányától, Elisabeth Jenningstől különleges ajándékot, DNS-tesztet kapott egy alkalommal, merthogy ez igencsak divatos mostanság Amerikában.
A testvérei DNS-e egyezett, de az övével valami nem stimmelt. Hosszas kutatás után kiderült, hogy a papa tulajdonképpen nem is az édesapja.
Édesanyjának afférja volt azzal a brit, de Új-Zélandon született férfival, aki a British Council budapesti hivatalának a felállításával diplomataként volt megbízva. A nép ellenségei könyvben, az eredeti szövegben természetesen ez nem szerepelt, ám a monodrámába beleszőtték a friss, de régről megmaradt történetet. Mondandójába beleszőtte harmadik férjét, Richard Holbrooke-ot is, akivel az amerikai nagykövet budapesti rezidenciáján kötött házasságot. (Cyrus Vance külügyminiszter – Jimmy Carter elnöksége idején – főtanácsadójaként, de ENSZ-nagykövetként is hírnevet szerzett magának, aki sokat tett a daytoni békeszerződés tető alá hozásáért.) Az esküvőjük utáni reggelin a Parlamentben beszélt arról Richard – emlékezett vissza Marton –: azzal, hogy feleségül vette őt, Magyarországot is üdvözli az európai demokráciák sorában. Sokat tett a férje azért, hogy hazánk a NATO és az Európai Unió tagja is lehessen.
Marozsán Erika is ott ült Marton mellett a színpadon, aki nem titkolta: az amerikai közönség másképp reagált az előadásra, mint az itthoni. Ott „hangosan” és lelkesen követték a váratlan fordulatokat a történetek hallatán, míg a magyar közönség – ahogy most ő szembesült vele – csöndesen reagált.
Szerinte azért, mert itt minden névnek, legyen az utca-, intézmény- vagy személynév, súlya van. Mert mindenkiben felidéződik valami fájdalom ezek hallatán, a történelem megelevenítésével. Sok városban megfordultak a monodrámával Amerikában, New Yorktól kezdve a Connecticuti Egyetemig, most pedig az őszi washingtoni előadásra készülnek. Reményének adott hangot, hogy a kormányváltás után végre Londonban, a Magyar Intézetben is előadhatják. Ott ugyanis – értesülve arról, hogy Kati Marton a szerző – tavaly bezárták előttük az ajtót.
