Ma új vezetőket választ a Fidesz. Mármint technikailag. A valóságban Orbán Viktor újraindul a pártelnökségért. Kihívó nélkül. Ahogy legutóbb. És azelőtt is. Meg nagyjából mindig. A szakik erre azt mondanák: figyelemre méltó politikai teljesítmény. Én inkább úgy látom: a Fidesz totális csődje. Magyarország egykori gigakormánypártja 16 év végtelen erőforrás és építkezési lehetőség után nem tud kiállítani egyetlen önálló, komolyan vehető és erős karakterű politikust sem, aki ténylegesen szóba jöhetne az ex-kormányfő utódjaként.
Különösen érdekes ez most, amikor a Fidesz az elmúlt évek legsúlyosabb politikai vereségét próbálja feldolgozni. Már ha próbálja.
Normális helyeken ilyenkor vita van. Önvizsgálat van. Kérdések vannak. Náluk, 38 éves pártként a földbeállás után is csak odáig sikerül eljutni, hogy Orbán helyett Orbán kell.
Négy dolgon viszont komolyan elgondolkodnék a megmaradt fideszesek helyében:
1. Ez az ember, „a vezetőnk”, konkrétan egyetlen mérföldkövet jelentő párteseményen, demonstráción sem jelenik meg a választás óta. A minisztereit is úgy dobta Magyar Péter elé, mint a szaros rongyot.
2. Az ellenzéki politizálás nem a finnyásan kiválogatott, zárt stúdiókban zajlik. A kormányfőként mutatott érinthetetlenség és a misztikus, mások feletti lebegés ellenzéki pártelnökként már nem fog beleférni. Meg lehet vajon újulni valakivel, aki a bukás után ismét deklarálta, hogy továbbra sem nyilatkozik azoknak a sajtótermékeknek, amelyeket – ha tetszik, ha nem – az ország túlnyomó többsége követ?
3. El kell dönteni, hogy ő mostantól csupán mitológia – ahogy a szcientológusoknak a rég halott alapítójuk L. Ron Hubbard – vagy a modern politikai tér kihívásait is elbíró lendületes, vonzó, szexi ellenzéki politikus. A talpra álláshoz most valami utóbbi félére lenne szükség.
4. A múlt vasárnapi tüntetésen nagyon látszott, hogy Orbán továbbra sem beszél őszintén a vereség okairól. Mentőövként bedobta a generációs szembenállást, hogy csak a 40 év alattiaknál kaptak ki. De ez szemenszedett hazugság. Valójában a 60-as korosztály alatti teljes aktív magyar társadalmat elbukták, a negyvenes-ötveneseket is. Persze ha úgy nézzük az adatsort, hogy „40 és 100 éves kor között”, az más. Ő nyilván így nézi. Valódi magyarázat helyett tehát megint csak manipulál.
A legérdekesebb mégsem ez. Hanem az, hogy a Fideszben pontosan ugyanaz történik, amivel a kormánypárti megmondóemberek rendszeresen Magyar Pétert vádolják. Azt mondják róla, mivel mindig lavírozik, a táborában mindenki azt lát bele, amit akar. A liberális egy európai liberálist. A konzervatív egy konzervatívot. A rendszerellenes baloldali egy forradalmárt. Az üzletember pragmatikus menedzsert.
De hát Orbán Viktor esetében nem pontosan ugyanez történik?
Nézzünk csak körül a saját táborában.
A Sulyok Tamás melletti tüntetésen egymással ordít a vadhajtásokos Bede Zsolt és a polgári-konzervatív újságíró, Kurucz Dániel. Egyikük alufóliasisakos rasszista, aki még több prosztóságot szeretne látni a Fideszben, a másik viszont európai, polgári pártot akar, amit kritizálni is lehet. Értékek alapján a két ember között nagyjából akkora a távolság, mint Makó és Melbourne között. Mégis ugyanazt az embert tekintik vezetőjüknek. A polgári szalonok Orbánját és a szélsőjobbos Facebook-csoportok Orbánját tehát szintén valamifajta szivárványkoalíció tölti meg tartalommal. Mindenki a saját verzióját szereti. Mindenki a saját reményeit vetíti bele. Mindenki a saját Viktorát követi.
Ez politikai szempontból sokáig zseniális konstrukciónak bizonyult. Csakhogy van egy probléma.
A győzelem kiváló ragasztóanyag, a vereség viszont oldószer. Ilyenkor derül ki hirtelen, hogy a közös hit mögött mennyi közös érték maradt valójában. A Fidesznél Orbán Viktoron és Sulyok Tamás megmentésén kívül most nem sok ilyet látni.
Mintha még mindig abban a korszakban élnének, amikor elég volt annyit mondani, hogy „Orbánra szavazok!” De a politika igazából nem vallás. A karizma nem program. A tekintély nem magyarázat. Maximum addig, amíg sorozatban nyerünk. Utána már egyenesen akadály is lehet. Ebből így nehéz lesz visszajönni…