Már a második helyre szorul (értsd: kisebb terjedelem) itt, a publicisztikai oldalon, hogy Orbán Viktor 36 év után kivonul a parlamentből, és ott lépdel mögötte Semjén Zsolt is. Ez utóbbi nem hagyott mély nyomot a magyar politikai életben, ugyanez azonban nem mondható el Orbánról. 1989 óta meghatározó a szerepe; ha éppen a háttérben lett volna a helye, akkor is gondoskodott róla, hogy az élvonalban mozogjon. Most, ha jól olvasom a házi újságját, a jobboldal újjászervezését vállalta, miközben stílszerűbb lett volna a háttérbe vonulnia. Ritka nagy vereséget szenvedett, ráadásul úgy, hogy hibát-hibára halmozott, és hiába igyekszik eltolni magától a kudarc okait, valójában ő volt annak az okozója. Két éve, a kegyelmi ügy óta, lényégében minden lépést elvétett, rossz döntéseket hozott, elfogadhatatlan szereplőkkel vette körbe magát, magára húzta a teljes kampányt, mondatai – szemben a korábbi legendákkal – mind visszahullottak rá.
Most úgy néz ki, hogy neve, szerepe, egy bekezdés lesz az újkori magyar történelemben, egy olyan bekezdés, amely arról szól, miként vitte a lassan kibontakozó demokratikus fejlődést Magyarországon autoriter irányba. A szégyent hagyja ránk: olyan vezetőt tűrtünk meg magunk fölött, aki a megtámadott országot gyalázta, miközben a támadó felet átölelte. Hogy ez megtörténhetett, mindannyiunk szégyene, mint ahogy az is, hogy az utóbbi négy évben szinte kiirtotta a józan ész működését a nyilvánosságból. Csak mostanra, négy, nemzetközileg is megmagyarázhatatlan év után jutott el odáig a magyar társadalom, hogy Orbán Viktornak és az őt körülvevő, őt ajnározó társaságnak nincs helye a közéletben. Hogy miért tartott ez ilyen sokáig, nyilván hosszabb elemzést követel, de biztosan meg kell tenni, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi.
Most persze folyik a találgatás: mi lesz Orbánnal? Hagyja futni az új vezetés, találja meg magát Amerikában, vagy tényleg hozzákezd a háttérből visszatérése előkészítéséhez? Erre csak akkor lesz lehetősége, ha megint elveszítjük az éberségünket.