Villámgyorsan szalad ki alólunk a filmtörténet – meghalt Diane Keeton, elment Annie Hall. Mert, akárhogy is nézzük az életművét, ő már csak Annie Hall marad. Woody Allen, aki 1977-ben megreformálta a romantikus komédia műfaját, és Diane Keaton, aki egy egészen más nőtípust, szépségideált, érzékenységet és intelligenciát hozott be a tengerentúli filmművészetbe, szimplán újradefiniálta, mitől karizmatikus egy filmsztár. Amikor a mosolya átjött a filmvásznon, mint napsugár az ablakon keresztül, nem volt olyan néző a moziban, aki ne szeretett volna bele. Nyilván nem lehetett neki nem adni Oscar-díjat. Ugyanakkor mindenki ismerte már ekkor őt, a Broadway eredeti Hair-produkciójából és a korábbi Woody Allen-klasszikusokból (Játszd újra, Sam, A hétalvó vagy a Szerelem és halál), amelyekben briliáns volt, de önmagát Annie Hallként csiszolta magát tökéletesre. Nem mintha az 1979-es Manhattanben nem lett volna csodálatos.
Filmgráfiája csaknem nyolcvan produkcióból áll, de ha még a kötelezőket kell sorolni az Francis Ford Coppola Keresztapa-trilógiájának az első két része, amelyben egyfajta konzervatívabb játékkal érte el, hogy ő volt a család erkölcsi megtestesítője. A második részben ő főszereplője az amerikai filmtörténet egyik legjobb drámai jelenetének, amelyben Kay közli Michaellel, hogy elvetette a közös gyereküket. Azt, hogy valaki képes szembeszállni egyedül a maffiafőnökkel csakis Diane Keaton tudta úgy eljátszani, hogy el is higgyük.
Imádott forgatni, a munka volt az élete, így olykor elvállalt olyan szerepeket is, melyek nélkül biztosan meglett volna, de lelke rajta, a saját életét vágyai szerint alakította. Ez nem is volt mindig baj, hogy a Jack Nicholsonnal forgatott Minden végzet nehéz sokak kedvence, esetleg az Elvált nők klubja. De ha említhetek és is egy bűnös kedvencet, az az Örömapa, amelyben tökéletes felesége volt Steve Martinnak.
Karakterei velünk maradnak, hiszen filmjei őrzik, akkor is, amikor Diane Keeton már békében nyugodhat.
