Rálátás
„Jó ez a meló.”
Joker
Valóság és igazság vonalai között,
ahol a költészet szelleme jár,
többé nem tudom egyensúlyban tartani a verset.
Az alanyi költészet a belső igazság hiánya.
A bomlás elfogadhatatlansága.
Harag és talány. Kölcsönös minősítésben.
Tajtékzó személyességben.
A nemekre szabdalt ember állapotában.
Mindig kötődik valakihez, mint a csaló,
aki ég a vágytól, hogy végre igazsággá váljon,
és abban reménykedik, hogy az illúzió élni,
az elhazudott élet egyszer csak működni kezd,
de sosem áll készen arra, hogy megfizessen érte.
Végül is Goethét is kikukáztad
„Az erkölcs, amiről folyton prédikálnak, egy rossz vicc.
Amint baj van, ejtik a témát. Csak annyira jók, amennyire a világ engedi.”
Joker
aztán vetted a bátorságot gyávának lenni.
Tudom, a gerinctelenekben nincs rosszindulat.
Antitestképződés híján egy gúnyversbe is beledöglene mind.
A kellemetlenségek mindenáron való elkerülése viszont
elérhetetlenné teszi az örömöt. Tudod, amire azt hiszed, vágysz,
miközben csak a gyönyör és rajongás tenyésztési mechanizmusa hajt.
Keserves napok, boldog ünnepek? Ugyan.
Te nem tűröd el a szenvedést. Inkább az érzelmi fagyhalál.
Ez a képmutató, ez a reflektálatlan, ez a személytelen kedvesség.
Ez a gesztusokkal teleszemetelt kozmosz.
Nagyszabású hullámformák helyett planírozott síkot,
fény és árnyék helyett egyhangú szürkeséget,
halálos unalmat teremt. De nem minden romlott
– mondod végül, a szégyentelenség stigmájával a szíveden.
Hiába ellenkezel, az érveidnek nincs bennem kontrapontja.
Alighanem túlzottan belemerültél a tabularázába,
pedig benned is él egy szociálparazita,
akinek, a járulékos kellemetlenségek dacára,
hagynod kellene, hogy ne hagyjon boldogan felejteni.
