csak kint...
az ablakok tört fényeket virágoznak és
lehulló kristályos szirmokat
a megsemmisülésbe fogódzkodom
amíg a por mindent
körbesimogat
a szoba térdel körülöttünk
négy fal amit nem sikerül kibontanunk
csak kint telik az idő és fönn az égen
csillagkoronát növesztenek
isten lélegzetvételének.
kilátás
kavicsos partot képzeltem az
összetört kagylók helyére
és a felhevült homokba talpak ropogását
míg ki nem oltja a csontig hatoló forróság
hogy sosem kell már elengedjelek
így hazudtalak magamnak
éreztem föl vagy ajzva
távolabb harang zúgott
a hajad talán szalmakazalra és
belefulladtam volna
öblös kék szemedbe
mintha résnyire húzott
ablakból nyílna kilátás a tengerre.
aluljáró
álmomban Skóciában jártam hogy vegyek egy rég lejárt újságot
átszámítva ötszáz forintot fizettem érte öt perc se kellett
újra a Blaha Lujza térre értem a villamosmegállóba
ahol te szoktál állni egy idegennek magyaráztam milyen Skócia
újra vissza kéne mennem oda mert volt
egy másik lap is amit okvetlen meg akarok szerezni
azt hazudtam neki olyan szemed van mint a tengernek
és a síneket fölpúpozták a hullámok elmeséltem hogy
Robert Burns ugyanolyan nádfedeles parasztházban lakott mint mi
a költő hajdani tanyájától eljutottam kedvenc kocsmájáig követve a Nith kanyargós
vonalát az ég színéről megállapítottam itt kék odaát
mint az óceán nem tudom miért jutott eszembe Keats nevét a vízre írták
hogy az ilyen pillanatok ritkák valaki úgyis össze fogja
törni aztán megint a burnsi allegóriák a nyugati szélről írt
csak nem ódát csodásnak nevezte az estet és ahogy
a fecske szárnya suhog nem beszélek skótul az eladó egyáltalán
nem haragudott említhettem volna Publius Vergilius Marót
akinél fecskék fészkei lógnak a szarufákról
és úgy kapaszkodnak bele mint betonba az aluljáró.
