Vers a térkitöltő fényről, a megpróbált idővel
A története egyetlen s abban
benne található valamennyi
valaha volt kép, amiket látott.
Az asszonyokról, a bajtársakról,
azokról is, mert megszolgálták,
akiket gyűlölt. A dolgokat,
a szemzőkést s a borítókosarat.
A nyírlápot, a gyeprét alatti
feketeföldet és az eget.
Mindegy, mivel látta, szemüveggel,
kamera révén, melyik médium
által átalakítva, és az is,
ahogyan nézte őket, az övé
voltak. Felejthetetlenek. Olykor
telefonján face time-módban hívta
Giovanni Arnolfinit. Látni
akarta bohókás kalapját vagy
feleségét zöld ruhában. Néha
Dickens mopszát. Máskor, csillámmal
lefújva, ahogyan egyszerre
csendéletként és élőlénytársként
tanulmányozza, a vénuszkagylót,
egy nyári reggelen, a fövenyen.
Kiállták mind az idő próbáját.
Nagy örvény, Szeged, Alsó rakpart
Ott volt. Papíron, okostelefonon,
festő- vagy ezüst vetítővásznon?
– mindegy, ami örvénynek érkezett
a világra, annak örvény marad
a kinézete. Ha összegyűlik
benne a neonkék lámpa ragyogása,
vagy kihányja az édesvízi bálna,
példázzák, a világban nincsenek
egyenes vonalak. Korrekt csíkban
előre semmi sem szalad, de, ami
pörögve elhalad, attól a porond
peremére szorult füzeknek lesz
olajos vagy szivárványos árnya.
Szeretők nézik, mielőtt egymást
elhagyják, a hídlábnál a vizet.
A kép már nem azt mutatja, ami
rajta az ábra. Azt, aki nézi
s ahogyan. Mindent tud, amit a színek.
Benne a fényből kikevert szempár,
amely a históriát követi.
