Talán, ha semmi mást nem írt volna, csak az 1975-ben megjelent Kő hull apadó kútba című regényét, már azzal beírta volna magát a magyar irodalomtörténetbe, de Szilágyi István az évtizedek során novellái és elbeszélései mellett olyan remekműveket alkotott meg, mint az Agancsbozót és a Hollóidő, vagy az utolsóként, 2020-ban megjelent regényét, a Messze túl a láthatáront.
Szilágyi István életművében, bár ízig-vérig erdélyi volt, nem az erdélyiség, a kisebbségi lét a döntő motívum, a jogász végzettségű író regényeinek középpontjában olyan örökérvényű, időn, nyelven és földrajzi határokon túlmutató kérdések állnak, mint az emberi lélek megmaradása, a bűn és törvény által utol nem ért bűnelkövető sorsa, lelke.
Szilágyi István sok más tekintetben is egyedi, mondhatni különc volt. És nem csak hírhedt sajátos nagy bajuszának köszönhetően. Kolozsváron született, Kolozsváron alkotott, de gyermekkora, amikor szülei a szilágysági Zilahra költöztek, megpecsételte látásmódját – hiába élt Erdély zajos, nagy multikulturális fővárosában, ő alapvetően az Ady Endre által is imádott Szilágyság, a kisváros krónikása maradt.
Nem szerette a csillogást, a nyilvános szerepléseket lehetőség szerint kerülte, csak igen szűk környezete ismerte „Pista bácsit”. Szerencsére, Fekete Vincze költő-szerkesztő kérésének kötélnek állt a szűkszavú, de 800 oldalas regényeket publikáló titokzatos író óriás, az Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam címmel publikált életút interjúknak köszönhetően láthatott bele életébe, lelkébe az olvasóközönség. Pályájára visszatekintve, arra a kérdésre, hogy mi volt az, amiért megérte, Szilágyi István azt mondta: annak örül, hogy teremthetett.
Nyugodjon békében!
