Először is azért, mert nem hagy békében, folyton azt akarja, hogy nyomkodjam. Az okostelómat, vagy a Facebookomat, nem egyszer-kétszer, hanem kétpercenként. Én meg, marha fejemmel nyomkodom a gombokat, írom a gépbe, amit kell, aztán jön a frusztra, mert ezektől semmi sem lesz jobb skribler életemben. Ja, és ön hölgyem feljelent, a #metoo módjára zaklatásért. Mennyivel jobb volt nekem a golyóstoll-papír korszakában…
De, mert kérdezte, hát folytatom: magához nem lehet csak úgy bemenni, sok fiókja, felülete, alprogramja, „füle” stb. van, és mindenütt jelszavakat kér. Az én fejem meg nem káptalan, nem jut eszembe az épp kívánatos, vagy maga kedvesem visszautasít – közben azt mondogatja, hogy csak játékból zaklat –, de nekem vörösödik a fejem a harmadik próbálkozás után. Ugyanis azt is eljátssza, hogy három próbálkozás után fél napra, egy napra kizár az egész kütyüből… Mert ön engem „illetéktelen behatolónak” tart. Végül ugyanazzal a korábban elutasított jelszóval beenged magához. És még kérdi, hogy én miért nem kedvelem naccsádat…
Csak ne vágjon pofákat, ezzel még nincs vége a listámnak. Zenékkel vezetem le a napot, önnek ehhez is van programja, csakhogy a legszebb zenei résznél beugrik egy hirdetés, és máris oda a hangulat, az andalgás, várhatom, amíg a vagina-szárazság elleni krém reklámja le nem fut és tér vissza kedvenc Mozartom. Még jó, hogy nem tartom a reklámzenét egy eddig nem ismert tételnek…
Leül a telefonom aksija, újratöltöm, de az újra-belépéshez ez is kéri a jelszót. Ami valahol ugyan fel van írva, csak ilyenkor idegelek, mint egy kiskatona a tizedes előtt és az istennek se találom. És persze addig meg nem tok telózni. Végre megtalálom… Ön meg vihog, mint fentebb. Ki vagyok röhögve.
Ön arra is képes – játékból? – hogy lassítja a levelező progimat, minek következtében e-mailem csak másnap ér el a címzetthez. Partnerem mérges válaszát harmadnap viszont nem tudom elolvasni, mert – játékból? – cirill betűre váltott a kütyü, így meg fogalmam sincs, mit olvasok. (Ugyanis hiányoztam az orosz órák legtöbbjén…) Partnerem dühöngve felhív, hogy mi a fasz van...? Mindez ön miatt.
Írok valami fontos tanulmányt, felénél járok benne, elfáradok, ezért kimegyek a konyhába kávét inni. Óvatos vagyok, mert ismerem önt, ezért ami elkészült, azt „elmentem”. Igen ám, de ön vicces nőszemély és mire visszajövök, a gép lekapcsol, én meg újraindítás után nem találom, hogy mit írtam, mert fel kellett volna írnom melyik mappába, milyen cím alatt dugtam el, s egyáltalán hová került.
Lényeg az, hogy amit szültem keserves kínok között, az elbújt, netán el is veszett, kezdhetem elölről, vagy hívom a rendszergazdim. Ön meg csak vihog, milyen jó vicc, hogy darabora ugrott szét a megírt esszé-szövegem…
De a legcsúnyább kokit egy hete kaptam öntől. Új programot kellett telepíteni a gépemre – ön persze nagyképűen „operációs rendszernek” becézi ezt a kálváriát, mintha műtős fiú, vagy sebész lenne. Szó, ami szó, a telepítésből kálvária lett, mert most éppen semmit se találok, minden fül, alprogram, betű-beállítás, bekezdés, sortáv, lábjegyzet máshová került. Ja, és bár azt ígérte, hogy a rendszer korábbi változataiba irt szövegek az újban is megtalálhatók, ebből nem lett semmi. (Tartok egy külön – régi – desktopot, hogy a nyolc éves irományaimat olvasni-használni tudjam. Csak ott – a régi kacatban – lehet ugyanis megnyitni a file-t.)
Már a harmadik hete gyötrődöm önnel, illetve kedvenc „operációjával”, és még mindig nem tudom, hogy jutok el a felhőbe. Ez utóbbi szó, vagy fogalom, ami a tárhelyet jelentené, mit mondjak, szép kifejezés. Önnek mindig szép (érthetetlen) kifejezései vannak; most pl. arra kell gondolnom, hogy tán Vörösmarty vagy Babits írt szebbet a felhőkről, mindegy, nem találom a helyet, a felhőt, vagy cloudot (mert ön angolul szeret csevegni drágám, a francia nem jó önnek?). Így aztán én csak dühöngök, mert eddig három operációs rendszert, vagy mifenét tanultam meg, most ezt az új szerzemény nem bírom könnyedén használni, ezért káromkodok, mint egy kocsis – gyerekeim befogják a fülüket.
Végre megtaláltam a felhőt, sőt örvendezek, mert így pl. nem kell elbattyogni a háziorvoshoz, a doktor úr a kért gyógyikat a felhőben küldi nekem és ezeket – TAJ-szám ellenében – bármely patikában ki tudom váltani. Asszonyom, köszi, tud ön kedves is lenni.
Azt már csak utóiratban említem, hogy ön asszonyom alig tesz valamit az adathalászat (a phishing), meg általában a cyber-bűnözők ellen. Azt mondja, ez biztonságtechnikai vagy rendőri ügy, meg hogy ma már mindenütt van cyber-védelmi hadsereg, szóval ez a balhé nem önre tartozik és ezért nem is érdeklik ilyen jellegű bajaink. Azt persze nem tudhatja, mert evilági malőr, hogy ebben a rabló-pandúr játszmában, mindig a rablóké a lépéselőny. Asszonyom, ön se tudhat mindent.
Mi meg rohanunk a digitális harakiri felé.
