Volt nekünk egy Adoniszunk, aki, akárcsak Vénusz, a szemünk előtt emelkedett ki a habokból. Bámulatos volt, fiatal, erős és gyors, csillogott az aranytól, egy ország ünnepelte, s egy ország bízott abban, hogy ünnepli majd jövőre is: ha volt ember, akitől elsőséget várt, az Milák Kristóf volt. Ám nem lehet másra gondolni, minthogy a 200 méteres pillangóúszás ötkarikás címvédőjének és világcsúcstartójának elege lett ebből a fésűkagylós szépelgésből.
Vagy abból, hogy az úszósport komplett vezérkara akar túlélni általa. Vagy csak belefáradt a faltól falig monotonitásba. Akárhogy is történt, úgy áll a dolog, hogy Milák nyár eleje óta nem úszik, nem edz, telefonját nem veszi fel, mire föl Sós Csaba szövetségi kapitány a héten jutott el odáig, hogy ki merte mondani: Miláktól érmet Párizsban nem remélhetünk.
Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Sóssal együtt mondjon le az elnök, az elnökség, hagyjon fel a munkával az edzője? Ki a felelős?
Azt hiszem: senki és mindenki. Mint a legtöbb esetben, ez a történet sem fekete vagy fehér. Hibázott Milák, hibázott a szakma is, leginkább azért, mert felnőttként kezelt olyasvalakit, aki biológiai és jogi értelemben ugyan felnőtt, ám pszichológiai szempontból láthatólag nem az. Máskülönben mentális és érzelmi érettséggel kezelné a helyzetet, vállalná döntései felelősségét, nem pedig murénaként bujdokolna a tengeri sziklák sűrűjében. Gyűlölöm ebben az országban, hogy itt semminek nincs következménye, de jelen történetben csak fájlalom, hogy az a kép, amiről Vénusz jutott eszembe, most úgy fest, mint egy partra vetett medúza. Ocsmány, szétfolyt, vergődő paca. Elég nagy büntetés minden érintettnek, hogy ezt kell ízlelgessék. De ha senkiben nincs annyi, hogy az asztalra csapjon, és azt mondja: ebből többet nem kér, akkor csócsálgassák még egy ideig, aztán majd lesz valami.
Ha arany nem is.