Nincs magyar ember, aki a Trianonban meghúzott határokat ne érezné igazságtalannak. Nemzeti radikális körökben szokás ezt a fájdalmat kisajátítani, holott fáj ez a szocialistáknak és a liberálisoknak is. Csak nem bizniszelnek vele. Se az érzéssel, se azzal, hogy a területek visszakaphatók. Budaházy György – mint írtunk is róla – egy szekszárdi rendezvényen arról beszélt, hogy nem lehet lemondani az elvesztett területekről, igaz, ő is csak részleges revízióra lát esélyt, arra, hogy esetleg néhány falu visszaszerezhető.
A szomszédos országokban a határ közelében találunk csaknem színmagyar falvakat, Budaházy – vélhetően – ezek visszacsatolására lát vagy inkább láttat reményt. Ám e reménynek nincs realitása. Minden gondolkodó ember tudja ezt. Budaházy is. Orbán Viktor is, aki Budaházy szerint szintén bízik a részleges revízióban, de nem beszél róla nyilvánosan. A kormányfő nem tiltakozik e feltételezés ellen, tudja, hogy a rányomott irredenta bélyeg több százezer szavazót hoz számára. Ezek a voksolók azok, akiknek a Nagy-Magyarország térkép ott van a szobájukban, autójukon, sáljukon és a szívükben. Ám a szív nem mindig jó tanácsadó, nem vesz arról tudomást, hogy az elcsatolt területeken a magyarság kisebbségben volt már 1920-ban is, ma pedig tizede az ottélőknek. Trianon vitathatatlanul igaztalan határt húzott körénk, ettől még békés úton aligha tudjuk meggyőzni a szomszéd államokat, hogy adják vissza azt, ami egykor a miénk volt, és ahol ma is nemzettársaink vannak többségben.
Amikor a kormányfő meghagyja a határok újrarendezéséről álmodozókat abba a hitben, hogy akaratukban őket képviseli, akkor az a gesztus épp oly hazugság, mint a rezsicsökkentés (hisz annak az árát is mi fizetjük), vagy a gyerekvédelmi törvény (mert az valójában egy gyermek- és szülőbutító jogszabály). Persze, könnyebb szavazókat nyerni ilyen üzenetekkel, mint beindítani egy jól működő gazdaságot, ahol a sikerérzés elnyomja a felnőttek gyermeteg reményeit a történelem Mikulásában és a Nyuszijában.