Amikor először olvastam arról, hogy az ultrajobboldali képviselőnő követelésére a miniszter villámgyorsan intézkedve eltiltotta a 18 évnél fiatalabbakat egy világhírű, remek fotókiállítás látogatásától, megdöbbentem: de hiszen jószerével ugyanígy jártak el a hírhedt Rákosi-rendszer csúcsán, közel hetven évvel ezelőtt velem is.
Harmadik gimnazista voltam, amikor hívatott iskolánk komor igazgatónője. „Ülj le, Szentgyörgyi, volna egy megbízásom neked. A jövő héten ellátogat hozzánk egy nagy költő és előadást tart nekünk. Azt gondoltam, te nagyon jó vagy magyarból, tehát felszólalhatnál az előadás után. Vállalod-e?” Hát persze, hogy vállaltam, nagy megtiszteltetés volt ez.
A következő héten meg is jelent nálunk a Nagy Költő, szép volt őrnagyi egyenruhájában, bár kissé mélynövésű. Persze az egész iskola lelkesen várta a tornateremben. Előadása első részében egy Babits nevű költőt szidalmazott, sőt hosszasan gyalázta. Mi akkor nem tanultunk róla, kihagyták a tananyagból. Persze, hogy másnap rohantunk az antikváriumokba, hogy valamit vegyünk tőle.
Izgalmasabb volt az előadás második része. Ebben a részben Homérosz kiváló fordítója és később a nagyszerű Bikasirató szerzője hosszan fejtegette, hogy nagy veszélyek fenyegetik az ifjúságot a káros irodalmi művek befolyása nyomán. Ezért nagyon fontos, hogy az ifjakhoz csak olyan művek jussanak el, amelyeket már előzetesen felkészült, tudós, értő emberek elbíráltak, és hozzájárultak az elolvasásukhoz.
No, vége lett az előadásnak, és a szokásos „ki kér szót?” következett. Persze én rögtön jelentkeztem. Mondtam, Babitshoz nem tudok hozzászólni, nem tanultuk, de az előadás második része nagyon megfogott. Közben a költő odahajolt az igazgatónőnkhöz, nyilván kérdezte, ki lehet ez a bátor leányzó, és szépen bólogatott is. Én meg folytattam: nem tudok teljesen egyetérteni Költő elvtárssal az előre megszűrt olvasnivalók tekintetében. Ha egy kisgyerek csak megrágott, megdarált ételeket kap, nem nőnek egészséges fogai. Ezért igenis ránk kell bízni, okos, jó oktatás mellett, hogy mit választunk és mit kedvelünk.
Nagy konsternációval fogadta a költő a buta kislány mondatait. Hosszan súgott is valamit az igazgatónőnknek, majd zárszavában hosszasan kioktatott, remélve, hogy felnőve érettebben, okosabban fogok gondolkodni. Aztán másnap ismét hívott Zsuzsa néni, de már nem kínált hellyel. „Szentgyörgyi, döbbent vagyok, hogy ilyen hülyeségeket mondtál, rossz fényt vetve az iskolánkra. A Költő elvtárs meg is mondta nekem. Szívem szerint adnék neked egy igazgatói rovót, de most még eltekintek ettől.”
Igen, Karinthy után szabadon, találkozás ez egy fiatal lánnyal. Akit persze ma is vállalok. Ám megrettent, hogy hetven év múltán, a szovjet stílusú pártrendszer csúfos eltűnése után, most lényegében ugyanezzel a felfogással, sőt intézkedéssel szembesültünk. Pártalelnök országgyűlési képviselővel, miniszterrel, de még költő múzeumigazgatóval és kirúgással is súlyosbítva.
Babitsot ma már tanítják a gimnáziumokban. De e sötét múzeumi történet alapján joggal félhetünk, hogy jövőre akár már Ady juthat Babits akkori megítélésének sorsára a mostani tantervekben.