Merre halad tovább a világegyház? Várható-e egy nagyobb reform, akár a nők erőteljesebb bevonása az egyház életébe? Csak két kérdést említünk, amelyek manapság annyira foglalkoztatják közvéleményt. A világszinódus vasárnap zárult első félideje után ezekre nem kaptunk választ. Jövő ősszel újabb forduló következik a Vatikánban, a végső szót pedig Ferenc pápa mondja majd ki.
Három és fél héten át több mint 400, a helyi egyházak által küldött és a pápa által kinevezett püspök, pap, laikus, teológus és vallásos tárgyalt zárt ajtók mögött Rómában az egyház jövőjéről. A szinódus ugyan nem egy III. vatikáni zsinat, mégis fontos eszköz lehet az egyház megújításában, amire egyre égetőbb szükség lenne. Bár a legutóbbi statisztikák szerint Afrikában és Ázsiában nő a katolikusok száma, Európában folyamatosan csökken. Márpedig a kereszténység központja alighanem mindig is kontinensünk marad.
A katolikus egyház komoly tekintélyvesztésen ment keresztül, s nemcsak a papi pedofília ügyeinek évtizedeken át tartó rossz kezelése miatt, hanem azért is, mert a Vatikán, sok főpap és pap egyszerűen nem tudott alkalmazkodni az új társadalmi kihívásokhoz. Sok fiatal fordult el az egyháztól, mert úgy érzi, képtelen azonosulni a tanítás több pontjával. Mindeközben túl nagy a főpapok befolyása, s a hívők igényeit sokszor alig veszik figyelembe.
Ezen próbál változtatni Ferenc pápa, aki kezdettől fogva „befogadó egyházat” hirdet, erősíteni kívánja az egyes helyi egyházak szerepét és – bár többször rámutatott, hogy az egyház nem egyfajta parlament – jobban be akarja vonni a döntéshozatalba a világiakat.
Valami tehát mégis megmozdult az egyházban. „Eppur si muove”, „És mégis mozog a föld”, idézte Galileo Galilei szállóigévé vált mondatát a Corriere della Sera. Hogy azonban üres-e a pohár vagy félig tele, ebben nincs teljes egyetértés. Egyes vélekedések szerint már az is fegyvertény, hogy a világiak, s a nők is beleszólást kaptak a világszinódus munkadokumentumának megszerkesztésébe:
70 világi személyiségnek, köztük 54 nőnek volt szavazati joga.
S hogy valódi vita zajlott, jelzi: az egyes munkacsoportok 1125 módosító indítványt és 126 egyéni indítványt nyújtottak be, amelyeket egy programbizottság hangolt össze és öntött végleges formába. Ezekről szakaszonként szavaztak, s csak azok a passzusok kerültek a záródokumentumba, amelyek legalább kétharmados többséget kaptak; a legtöbb esetben a jóváhagyás jóval nagyobb volt. Az elégedettebbek szerint a szinódus egy fontos folyamat kezdete, egy első lépés a reformfolyamatban, amely gondoskodik arról: ne legyen visszarendeződés, ha már nem Ferenc pápa irányítja az egyházat.
Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek méltatta a zsinat pozitív vitakultúráját. De még a német „Egyház vagyunk” reformcsoport is kedvező értékelést adott, kiemelve a nem egyházi személyek bevonását, amely „fontos lépés a hierarchikus rendszerből egy valóban befogadó szinódusi egyház felé”.
Mint Christian Weisner, a csoport egyik kezdeményezője fogalmazott, a visszaélések és az eltussolás különböző formái „sok országban mélyen megrendítették egyházunk hitelességét”, de még az átalakulás folyamatának „felénél vagyunk”.
Georg Bätzing, a német katolikus püspöki konferencia elnöke viszont csalódottságának adott hangot. Szerinte a szinódus nem tanúsított kellő bátorságot. Ugyan a találkozó „őszintesége” lenyűgözte, másrészt az egyházban mindig „van egyfajta félelem a változásoktól”. Az egy év múlva esedékes következő ülésen ezért több bátorságot szeretne látni, hogy „az emberek érdekében megváltoztassák az egyházat”.
A csalódottak közé tartozik Rosanna Virgili, a római székhelyű Pápai Lateráni Egyetem teológusa is, aki szerint a szinódus „inkább a katolikus tanítás felelevenítésének tűnik.” Néhány – főleg konzervatív – püspök azt is felvetette, a zsinati folyamat célszerű volt-e.
A záródokumentum elismerte: a szinodalitás „zavart és aggodalmat” okozott egyes résztvevőkben, különösen azokban, „akik a hagyományoktól való elfordulástól, az egyház hierarchikus jellegének leértékelésétől, a hatalom elvesztésétől vagy éppen ellenkezőleg, a rugalmatlanságtól és a változáshoz szükséges bátorság hiányától tartanak”.
A 40 oldalas záródokumentumból hiányoztak az áttörést jelentő megfogalmazások. Ám amint több püspök is hangsúlyozta ez csak az „első félidő” volt. Timothy Radcliffe brit teológus, a zsinat lelki segítője a tanácskozás végén szintén arra utalt, hogy a közeljövőben nem lehet radikális változásokat remélni. A találkozó „az egyházi lét új módjáról szólt, nem pedig konkrét döntésekről” – tette hozzá.
Ez csak a kezdete volt „egy tanulási folyamatnak, hogy közösen találjuk meg a döntéseket és meghallgassuk egymást”, de a korábbi szinódusokhoz képest ez már egy hatalmas előrelépés – hangsúlyozta Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros, a szinódus koordinátora. „Világos volt, hogy egyes tézisek ellenállásba fognak ütközni. Az ellenállás nem olyan nagy, mint amire számítottunk” – mondta a záró sajtótájékoztatón.
Hogy a történelem miként értékeli majd a Ferenc pápa által kezdeményezett egyháztörténeti kísérletet, ezt nem tudhatjuk, s való igaz, az egyházat érintő sürgető problémákra – szexuális visszaélések, paphiány, cölibátus, nők pappá szentelése, klerikalizmus, LMBT-személyekkel való bánásmód, és persze sorolhatnánk – nem biztos, hogy gyógyírt jelent, hanem csak egyfajta konzultatív gyűlésről van szó, amelynek a megállapításait vagy megfogadja a pápa, vagy nem.
Egy a Salani kiadó által megjelentetett interjúkötetben, ami egyébként épp a szinódus első napjaiban jelent meg, Ferenc pápa megerősítette, nők nem lehetnek papok és azt is ellenzi, hogy női bíborosokat válasszanak meg, bár – mint mondta – ez közvetlenül nem sértené az egyház tanítását.
Ugyanakkor elviekben nyitottnak mutatkozott a cölibátus enyhítése és a női diakonátus bevezetése kérdésében.
Valójában már többször elmondta mindezeket, s maga a kötet is napvilágot látott még márciusban spanyol nyelven, mégis nagy visszhangja volt a szinódus résztvevői között, egyesek számára nyugtalanságot keltett. Ezekben a témákban ugyanis egyre nagyobb a szakadék az egyes helyi egyházak és az egyházi tanítás között. A német szinodális út nevű folyamat, amit a Vatikán rosszallással figyel, például jelentősen felgyorsítaná a reformokat, de a Szentszék nem sietné el a dolgokat, a pápa korábban már többször figyelmeztetett arra: skizma, egyházszakadás fenyegetne, ha nagy különbségek alakulnának ki az egyes helyi egyházak között. Ugyanakkor a konzervatívok visszahúzó erejétől is tart, nemrégiben nevek említése nélkül bírálta az amerikai ókonzervatívokat. Ebből is látható, hosszú még az út a reformok győzelméig.
Volt, aki semmibe vette a pápa kérését
A megbeszélések szokatlan körülmények között zajlottak. Többfős csoportokat alkottak, ezzel el akarták kerülni, hogy a főpapok túl nagy beleszólást kapjanak a szövegek megszerkesztésébe. A résztvevők arról számoltak be, hogy „ingujjas” tanácskozásokról volt szó és egy idő után alig akadt olyan bíboros vagy püspök, aki papi ruhát viselt volna. Ezt a nyíltságot nem mindenki fogadta szívesen. Stanisław Gądecki érsek, a lengyel püspöki konferencia elnöke azt mondta, néha úgy érezte, hogy a „nem katolikus” hang jobban hallatszik, a „katolikusnál”.
Csak egyvalaki viselte tüntetőleg bíborosi ruháját, a konzervatívok egyik szószólójának tartott Gerhard Ludwig Müller, az azóta Hittani Dikasztériummá átnevezett Hittani Kongregáció egykori prefektusa: a különféle interjúkban élesen bírálta a szinódusi folyamatot, miközben a pápa titoktartást kért a résztvevőktől. Ezt a „hallgatási tilalmat” egyébként sokan bírálták, de a zsinat résztvevői többé-kevésbé betartották, és csak elvétve osztották meg a médiumokkal az ott történteket. Gerhard Müller azonban semmibe vette a pápa kérését. „A szinódus nem tévesztendő össze egy hotelben tartott részvényesi gyűléssel” – mondta fenyegetően. Szerinte logikátlan, hogy a mostani római szinóduson sok püspök és bíboros „civil, sport- vagy utcai ruhát” visel.
„Talán csak olcsó behízelgés van mögötte, vagy a szerénységre való kényszerítés, hogy ne különböztessék meg látványosan a laikusoktól.” A konzervatív bíboros a megvitatott témákat is kifogásolta. Nem volt ínyére, hogy minden olyan kérdésről szó esett, ami vitákat gerjeszt az egyházban. Beleértve a püspökök hatalmának korlátozását is.
Ami a többi vitatott témát illeti: a nők diakonátusának bevezetésével foglalkozó bekezdés kapta a legtöbb ellenszavazatot (19,9 százalék). Itt a szinódus csak azt javasolja, hogy „folytassák a teológiai kutatást”, és „ha lehetséges”, egy év múlva mutassák be az eredményeket.
S bár a nők pappá szentelése aligha valósul meg belátható időn belül, már az is komoly változás lenne, ha a női diakonátust akár már 2025-ben lehetővé tenné a pápa. „Sürgős szükség van arra, hogy a nők részt vehessenek a döntéshozatali folyamatokban, és felelősségteljes szerepet vállalhassanak a lelkipásztorkodásban és a szolgálatban”, hangzik a kérdésről szóló passzus.
Az egyneműek kapcsolatának elismerésében biztos, hogy nem lesz változás. A „homoszexuális” szó nem is szerepel az összefoglaló jelentésben. Az „LMBTQ+” kifejezés, amely a „munkadokumentumban” még olvasható volt, szintén eltűnt a végső összegzésből. Pedig a pápa inkább a homoszexuálisokkal szembeni nyitottság felé hajlik: „Ha a tanítást keményen, ítélkezéssel használjuk, eláruljuk az evangéliumot. Ha viszont olcsó irgalmasságot gyakorlunk, akkor nem adjuk tovább Isten szeretetét” – hangoztatta több ízben.
A melegek pasztorációját végző James Martin amerikai jezsuita csalódottságát fejezte ki nemcsak az LMBTQ szó kivétele miatt, hanem azért is, mert „az időnként szenvedélyes viták nem tükröződtek a végső dokumentumban”.
Ami a cölibátust illeti, a dokumentumban támogatták azt a megfogalmazást, hogy a témát „egy későbbi időpontban ismét elővegyék”. A jelentés hangsúlyozza a papi nőtlenség „prófétai értékét és a Krisztusnak való megfelelés tanúságát”.
