A munka alapú - értsd a közel teljes foglalkoztatás és a feltétel nélküli szorgalom vegyülékére épülő - társadalom a NER kétes alapértékévé nőtte ki magát. Orbán Viktor már 2011-ben világgá kürtölte, hogy számára a piaci verseny smafu, s a munka primátusa mindent visz. Idén kötcsei beszédében erre ismét ráerősített, kiválasztott rajongói és holdudvara előtt pártelnök-kormányfőként újólag töretlen lelkesedéssel bizonyította, hogy nézetei a mögöttünk hagyott bő évtizedben jottányit sem változtak. Feltehetően felrémlett KISZ-es múltjának emléke: a munkásoké a jövő.
Ennek fényes bizonyítéka, hogy az Eurostat legfrissebb felmérése szerint a magyar dolgozók hetente átlagosan 39,6 órát töltöttek a munkahelyükön, mintegy két órával többet, mint a nem eredménytelenségükről közismert hollandok.
Továbbá, amíg a túlóráztatást illetően kelet-európai társaink is hasonló cipőben járnak, addig a magyarországi termelékenységi mutatók jócskán elmaradnak régiónk átlagától. Annak ellenére, hogy Magyarországon az emberek az uniós átlaghoz képest 5,6 százalékkal többet dolgoznak, mégis csak 70 százalékát termelik meg a többiekének, ami a 3000 milliárd forintos finanszírozású "újraiparosítási program" zsákutcájának is biztos jele.
Másrészt az is tény, hogy az új munkahelyek teremtésére a multinacionális cégeknek juttatott adótámogatások nem igazán járultak hozzá az új, hozzáadott érték növekedéséhez, a közepes fejlődés csapdájából való gyors kiemelkedéshez, s mindez már a jövőt is veszélyezteti.
A tervezett akkumulátorgyárak végeláthatatlan sora ugyan gyarapítja az össznemzeti munkaidő-alapot, de a szakértők arra számítanak, hogy az új, hozzáadott érték átlaga ezeknél akár még csökkenhet is.
Ahhoz pedig aligha fér kétség, hogy a korábbi éveknél visszafogottabb beruházások időszakában rendületlenül épülő, költséges, környezetszennyező üzemeknél a kizsákmányolás foka semmivel sem lesz kisebb, mint a már működőknél. A hazai munkaidő-alap átlagának csökkentését pedig botorság lenne ezektől várni.