Néha a nosztalgia, néha a helyzet maga idézi fel a múltat. Most újra közel jutottunk ahhoz a helyzethez, ahol a Fidesz második kormányalakítása idején, alig néhány évvel a 2008-as pénzügyi válság után tartottunk. Kósa Lajos 2010-ben – a tényeknek ellentmondva, sokak szerint spekulációs célból - megemlítette, hogy még görög salátáról sem szabad beszélni, mert akkor Magyarország esetében is mindenki arra a pénzügyi állapotra gondol, amely az akkori, az olimpia megrendezése utáni görögországi pénzügyi csődöt jellemezte.
Van persze némi hasonlóság a 2010-es helyzettel, azonban szerencsére legalább a bennünket körülvevő világ más képet mutat. Nem száradtak ki a hitelezői források, Magyarországon az ország devizatartaléka eléri, sőt meghaladja a három havi import kifizetéséhez és az éven belül lejáró, azaz a rövidlejáratú devizaadósságok visszafizetéséhez szükséges mértéket (Guidotti-Greenspan ajánlás). Így pánikra semmi ok, de…
De jobb félni, mint megijedni, mert nagyon sok mutató - hasonlóan a 2010-es évihez - meglehetősen gyenge, mi több, rossz képet tükröz. Most sincs gazdasági növekedés, ellenkezőleg, éppen négy negyedév óta tartó csökkenő tendenciát látunk, ami technikai recessziót jelez, év/év alapon pedig már 2,4 százalékos a visszaesés. Ahogy akkor is, most is súlyosan deficites (GDP arányosan legalább 6 százalék) az államháztartás mérlege, amihez – ahogy akkor is – a fizetési mérleg (bár csökkenő irányzatot mutatva) súlyos hiánya (a GDP arányában 7,2 százalék) párosul.
Ha ez az ikerdeficit nem lenne elég, akkor tegyük hozzá az államadósság magas és makacsul nem csökkenő trendjét, továbbá a fogyasztói áremelkedés (év/év: 16,4 százalék) Európa-rekorder magasságát, ami önmagában is aggasztó, hiszen háromszorosa az Unió átlagának (6 százalék). Az inflációt, az ikerdeficitet, az adósságot, a gazdasági visszaesést nem az „ég" küldte ránk, hanem az Orbán újraválasztását szolgáló eszement gazdaságpolitika, kiköltekezés következménye.
A nagy kormányos, amikor – hatalma megtartása és az ország javainak zsákmányolása érdekében - biztos kézzel jéghegynek vezeti az ország hajóját, nyilván arra számít, hogy a növekvő pénzügyi kockázatok hatására folytatódik a leértékelődés, tovább gyengül a forint. Ez segíti az exportot, fékezi az importot, növeli – de legalábbis fenntartja - az inflációt belföldön, ezzel a forintadósság elinflálódik. Zavarosban könnyebb halászni, hiszen a költségvetés bevételei nőnek, a kiadások meg a tervezett infláció szintjén maradnak. Mi lesz Magyarország hitelezőivel? Aggódjanak…
A forint árfolyama amúgy is gyengécske, főként a Fidesz a 2008-as pénzügyi válságot követő hatalomra jutása óta. (Gyurcsányt azóta is mindennaposan szitkokkal illetik, pedig akkor, 2010-ben 270 forintot kellett adni egy euróért.) A rossz árfolyam miatt a magyar háztartások vagyona, megtakarításai – euróban kifejezve – 2010 és 2022 között az egyharmadukat elveszítették, a Fidesz legutóbbi, 2022-es hatalomra jutása óta pedig újabb 10 százalékot veszítettek értékükből.
Hiába, Orbán a szavazóknak minden pénzt megér. Mert ha nem így lenne, ugyan miért hagynák leértékelődni a vagyonukat, megtakarításaikat, jövedelmeiket – Európa többi polgárához képest, euróban 30 százalékkal? Igaz, szavazói kockázat nélkül nincsen választási rizikó
- mondja Mari néni, meg Jóska bácsi Karakószörcsökön. A miniszterelnök egyik kampánykörútja alkalmával, midőn meglátogatott egy magányos tanyán élő idősebb hölgyet, a disznóól felé is elsasszézott, sőt be is nézett az ólba. A malacot is méltóképpen üdvözölte, nagyjából úgy, ahogy a választóit szokta, és azzal a tömörséggel, amelyet alkalmazva fel szokta mérni választói szövegértési képességét: Helló, Röfi!
Lassan ideje lenne nemcsak néhány sasszét tenni a disznóólak felé, hanem megkezdeni az argentin közelmúlt történetének tanulmányozását. Ezért talán a buenos días lenne a disznóólak körül az irányadó köszöntési forma, hiszen az ország egyre jobban hasonlít a XX. század 80-as 90-es évtizedének Argentínájára. Argentína ebben a két évtizedben meghatározó elnökei – Menem, Duhalde, a Kirchner házaspár – mindannyian az ország pénzügyi nehézségeit igyekeztek megoldani, de az általuk választott módszer többnyire csak súlyosbította a válságot.
Próbálkoztak azzal, hogy az infláció segítségével elinflálják az ország és a lakosság bankokkal szemben fennálló adósságait. Próbálkoztak azzal is, hogy rögzített árfolyamon és a hazai valutában, a pesóban engedélyezték a dollárban felvett kölcsönök kedvezményes visszafizetését. Mindkét kísérletben a bankok nyakába varrták az eladósodás terheit. A hagyományosan populista és nacionalista hagyományokkal jellemezhető Argentínában (Peronizmus = Peron + Evita) többször kísérelték meg a hazai ipar, kereskedelem, légiközlekedés „védelmét”, a „patrióta gazdaságpolitikát”.
Tették ezt mindaddig, amíg vagy végképp csődbe nem mentek a hazai ipar kiválóságai a hazaszerető kormányuk védelmének betudhatóan, vagy addig, amíg nem sikerült „jó kezekbe”, azaz haveri zsebekbe juttatni a korábban állami, védett cégeket. Következetességre legfeljebb egy-egy évig futotta. Mindig jött a váltás, amikor az elvesztett szavazóbázis kiengesztelése, zsebeik megtömése érdekében újraindult a pénznyomda, az államosítás, vagy éppen az ellenkezője, a „jó kezekbe irányított” privatizálás.
Az államháztartási hiány minden eszközzel való mérséklése – időrendben – először elnyelte a 700 dollárt meghaladó bankbetéteket, mert az ilyen betéteket kötelezően államkötvényre kellett váltani; majd egy évtizeddel később a magánnyugdíjalapok megtakarításait (2003). Volt olyan időszak, amikor a gazdaságpolitikai „sikerek” érdekében korlátozták a bankbetétek felhasználását, sőt, gyakorlatilag leértékelték őket (lásd dollárbetétek zárolása, kötelező pesóra váltása, bankzárlat napokra, majd hetekre, 1993–1999).
Ami azonban legalább ennyire érdekes: a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a törvényesség, a tisztességes politika törvényi eszközökkel való lerontása. A Legfelső Bíróság létszámát felemelték, hogy (a magyar) Alkotmánybíróság és a (magyar) Kúria jogkörét egyszerre gyakorló testület döntései még véletlenül se korlátozhassák az elnökök jogfosztó törvényhozását. Az elnökök korlátlan újraválaszthatóságát; az Alkotmánynak az ellenzék megfélemlítése árán kikényszerített reformját; a választási rendszernek az elnökök számára kedvező átalakítását; a szakszervezeti jogok korlátozását éppen a gazdasági szükségállapot(ok) függönyével takargatva érték el.
A félelem még csak-csak elfogadtatja azt, hogy a szükségállapot közepette tömegek szegényednek el. Ám az mindig szemet szúr, ha egyesek a kényszerítő körülmények hatására gazdagodnak. (Igaz, ott nem egy tengeri jachton „dolgozott” a külügyminiszter, és az elnök legjobb haverja nem hajózta körbe a Karib-tengert, mint tette azt a magyar miniszterelnök földi vagyonhelytartója.)
Ám amikor már kedvezőbbé vált a helyzet, akkor egyszerre megvilágosodtak az argentinok: nem tűrték tovább, hogy az elnökök és a hozzájuk közeli családok gazdagodtak a válságkezelés közben. Ezt éppen a válság egyik megfékezője, az egyik reformminiszter – az argentin Bokros –, Domingo Cavallo terjedelmes könyve leplezte le.
Hányszor volt leminősítés és pénzügyi válság? Hányszor hívták be, majd űzték ki az IMF-et és a Világbankot? „Ez egy birka nép!” – nyilatkozta még 2001-ben is az egyik argentínai magyar lapnak egy ott élő, magyar származású lakos.
Mivel Argentína a pénzügyi tankönyvek egyik kedvenc „állatorvosi lova”, a magyar pénzügyeseknek van honnét és van mit tanulniuk. Igaz, az argentin magánnyugdíjalapoknak a „nyugdíjak védelmében” végrehajtott államosítása sokkal hamarabb felkeltette a figyelmüket, mint az elnöki uralom kiterjesztése a Legfelső Bíróság felvizezése árán. És a magyar pénzügyesek (Varga Mihály, Matolcsy György és Nagy Márton) biztos arra is emlékeznek, hogy leminősítés kockázata esetén mindig érdemes a kiutált IMF-fel felvenni a kapcsolatot: a hazai kormány hitelességének megerősítéséhez, a nemzetközi pénzügyi közösség meggyőzéséhez érdemes kölcsön venni az IMF hitelességét. Sőt, talán még azt sem felejtették el, hogy az első valutaválság idején, majd a Mexikóból kiinduló úgynevezett Tequila-válság alatt a legkeményebb megszorítások kilátásba helyezésével, a költségvetési hiány megfékezésével lett úrrá Argentína a nehézségeken.
Az Orbán-kormány által eddig bemutatott argentin tangó lépései azonban nem egészen azonosak az eredetivel, az autentikussal. Az argentin tangó szerint a két gyors lépést egy lassú követi. A gyors-gyors-lassú ütem helyett a magyarra átültetett argentin tangó eddig csak gyors, rögtönzéses lépéseket ismert. Ahogy 2010-ben a szóban bejelentett, nagyarányú és azonnali adócsökkentést követték a különadók, majd a magánnyugdíjpénztári vagyon kikényszerített elkobzása, a jóléti rendszerek (például a társadalombiztosítás) teljes állami kiszolgáltatottságának megteremtése, úgy a „túlzott deficit eljárás” megszűntével megérkezett a „Kánaán”, az ingyen uniós pénzeknek az éves GDP 4-5 százalékát elérő beáramlása.
A második, majd a harmadik Orbán-kormány – az uniós költőpénz birtokában – már nem szorult rá a magyar nép zsírjának folyamatos és egyre erőteljesebb kisajtolására, ezért közbeiktathatott egy lassú ütemet is. 2012-től elég volt, ha az első bekezdésben már megnevezett "Mr. 20 százalék" mintájára az Unió adófizetőit fosztogatta, az Uniótól beérkező támogatásnak (a GDP 4-5 százaléka) csak az ötödét nyúlja le és osztja szét hívei, oligarchái között. Az se kicsi összeg, hiszen a GDP 1 százaléka évente.
Ennek birtokában az örökölt intézményi-jogi környezetet, a jogállamot már pergőtűz-szerű hatékonysággal alakította át, hiszen ki figyel oda arra, hogyan fogy a szabadság, az állami önkény megfékezésének lehetősége, miként nő a zsarnokság, ha az oligarcháktól közben „lecsorog” valami a kisebb zsebekbe is, és a szegények is kapnak egy választási krumpliszsákot.
De a 2022-es választási plakátok szétmállása után a tangó ritmusa megtört, hiszen nem jön a brüsszeli pénz, viszont Orbán újraválasztására kiment az államháztartásból 10 százalék mértékű GDP. A gyors irányváltások, a leszegett állak, a hirtelen fejmozdulatok ugyanazok, mint az autentikus tangóban, csak éppen a kiszámíthatóság legcsekélyebb jele nélkül. Ha pedig arra gondolunk, hogy a pénzügyesek szerint a jól ismert argentin tangóban a hitelesség érdekében mindig visszatértek a professzionális ritmushoz, és nem a belföldi aktivistáknak szánt „parasztvakítást” mutatták be, akkor azt kell hinnünk, hogy közeledik az igazság órája.
Amit mi sem jelez jobban, mint hogy egyre gyakrabban hangzik fel a Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című könyve által ihletett, legendás mondat: „Mindenki őrizze meg a nyugalmát, a rendőrség fenntartja a rendet!”. (Mi persze tudjuk, hogy erre kitört a pánik.)
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.