- Törőcsik Edit: Életmentő

Január három. Milyen fontos dátum volt ez az életemben, aztán elmúlt. Olyan, amit nem lehet elfelejteni. Nulla egy nulla három, egy segélyhívó telefonszám, abból is az a könnyen megjegyezhető fajta, alacsony értékekkel. Meg is maradt a fejemben, az utóbbi években azért, hogy szóljak neked, apád szülinapja van, el ne felejtsd felköszönteni, mert mi már azt sem tesszük egymással.
Amikor december közepén elkezdődött, nem tudtam, hogy ez lesz a vége: január három. Amikor kimentem eléd a reptérre, rosszul voltam, sötét volt, szitált a köd, és nagyon vártalak három hónap után. Mentem volna négykézláb is. De nem találtam parkolót. Vagyis már olyan szarul működtem, hogy mindent eltévesztettem, a cipőmből is folyt a vérem, nyomokat hagytak a lépteim. Végül nem is értem ki hozzád, helyette Gyálon kötöttem ki, ami, lássuk be, csak úgy lehetett, ha forgalommal szemben mentem a nulláson. De ott legalább feltűnt, hogy valami nem stimmel, és a GPS hazahozott, csak te maradtál egyedül a reptéren. Nem hitted el, hogy lehet egy ilyet is elrontani, mindig egy olyan anyára vágytál volna, aki rendesen főz, nem röhög hangosan a rossz viccein, nem hoz kínos helyzetbe, és egy kicsit puhább. Olyan anyukás. Neked meg ez jutott, egy sok nő, aki még azt az egyszerű feladatot is elbaltázza, hogy kimenjen érted a reptérre, nem Gyálra, a reptérre. Csoda, hogy felnőttél.
Nyáron már itt ólálkodott körülöttünk. A kocsiban teljes hangerőn szólt a zene, hogy ne halljam a saját gondolataimat. Amikor az autók, amik elmentek mellettem, és az oldalszéllel együtt rám húzták a félelmet, akkor megálltam, mert tudtam, hol lehet az emkettőn a KRESZ szerint szabályosan, hogy elmúljon. Aztán ott, az út szélén, a kocsi mellett nem tudtam, mit tegyek. Ha visszaülök, annyira szorítom a kormányt, hogy be­görcsölnek az ujjaim, elfehérednek, kapaszkodom tiszta erőből, ha meg nem, akkor ott maradok örökre az út mellett. Nem állt meg soha senki, szerencsére, mert mit is mondtam volna, meg kellett beszélnem magammal.
Bátor voltam, visszaültem, nem maradtam az út mellett, mindennap legyőztem magam, vagyis meggyőztem. Hogy meg kell oldanom azt a helyzetet, amibe kerültünk, nem félni kell tőle. Futni kell, meg cigizni, mert amit az egyik elpusztít, azt helyrehozza a másik, szóval ha vezetek tovább, akkor minden rendben lesz.
A születésnapomon temettük el dédanyádat. Ellopta a napom, és a virágaimat is, mondtam nagyapádnak, és közben irigyeltem őt, hogy hetvenöt évig volt anyukája, nekem meg egy szülinap kimaradt. Még nem telt el egy év azóta, lehet, hogy nem is lesz többé július tizenkilenc, csak tizennyolc, meg húsz. Kilencvennyolc és fél éves volt, a mesterséges intelligencia szerint már jóval a női átlagéletkor felett, ez kellett következzen a tapasztalatok szerint, nem meglepődni, hanem elfogadni kell, elfogadom én, basszus, de nekem a nagymamám volt, a mesterséges intelligencia meg menjen a francba.
Sokat sírtam, a szemem minden reggel dagadt volt, vettem egy archengert, amit a fagyasztóba kell rakni és jegesen húzogatni, hogy eltűnjön az előző éjszaka, mert nyomot hagytak a könnyeim. Egyedül kellett döntenem, mert vannak emberek, akik egyszerűen kiszállnak az életünkből, nem úgy, mint dédanyád, hanem úgy, mint amikor beszélgettek, de már régen nem figyel rád, sőt le is marad, ő fontos ember, gondokkal teli az élete, ezzel magyarázza, hogy a tiédre nem kíváncsi, hahó, apuka, ez kétemberes, ketten vállaltunk, anno, azon a balatoni nyári romantikus hétvégén, , ki és mi lehet belőle, nem fair kezet feltenni és kiszállni, hogy most ez nem tetszik.
Karácsonykor már csak feküdni tudtam, kifolyt belőlem az élet. Te, mint a családunk, mentél a rokonokat meglátogatni, hoztad nekem haza dobozban a kaját, a lazacos szósz meg összekente az új kabátod, kétnapos volt csak, és mosógépben nem lehet mosni, a blokkot meg persze rögtön kidobtad.
Amikor nem tudtam a lépcsőn felmenni, még mindig nem volt gyanús, ahonnan én jövök, nem szokás rosszul lenni, betegeskedni, magunkat elhagyni, szilveszteréjjel már sebesedett az orrom, a torkom, nehezen kaptam levegőt, de még lementem a Posta parkhoz, mert a futár nem találta a házat, és akkor egy barátom mondta, szerinte baj van.
Elutaltam a lakásod bérleti díját, forintban, a tulaj biztosan meglepődött, amikor szokatlanul nagy összeg érkezett a számlájára, Kelet-Európából szoktak furcsa dolgok érkezni, de nem szólt, bepakoltam pizsamát, papucsot abba a táskába, amivel edzeni szoktam menni, a térdvédőm azóta nincs meg, szóltam az öcsémnek, vigyen kórházba. Életmentő transzfúziót kaptam január harmadikán.