A Fidesz kormányzásának tizenhárom évét jellemezve mellbevágó tanulságnak nevezte Lakner Zoltán politológus, a Jelen hetilap főszerkesztője, hogy az Orbán-rendszer milyen sajátos alkalmazkodási és tanulási képességgel rendelkezik. Tőle származik az a megállapítás is, hogy Orbán Viktor, amikor döntési helyzetbe került, mindig a több hatalmat választotta.
Való igaz, a miniszterelnök számára soha és semmi nem elég, ha hatalomról van szó. A szüntelen veszélyhelyzetre hivatkozva a kétharmados parlamenti többséget is megtoldotta az önkényuralmi vonásokat mutató rendeleti kormányzással.
A Fidesz elsöprő pártállami propagandával, nettó hazugságok terjesztésével, lejárató kampányokkal, mérhetetlen korrupcióval, fenyegetésekkel, a közszolgálati média és a sajtó nagy részének leuralásával, a független intézmények bekebelezésével vagy szétverésével, az autonóm szerveződések üldözésével, nem utolsósorban a gazdasági lehetőségeket látványosan meghaladó költekezéssel, pénzosztogatással – szavazórétegek megvásárlásával – őrizte meg hatalmát. Mindehhez olyan szervezeti és hatalomtechnikai struktúrát hozott létre, amellyel képes fennhatósága alatt tartani a legfőbb bázisát adó vidéki kistelepüléseket.
Ennek megteremtéséhez politika felismerésre is szükség volt. A kilencvenes években az akkor meghatározó pártnak számító SZDSZ-ben például csak Budapestre és a nagyvárosokra koncentrált. A Fidesz viszont a 2002-es vereségéből azt a következtetést is levonta, hogy a győzelemhez „társadalmi beágyazottság”, erős vidéki jelenlét kell. Miközben az MSZP engedte elsorvadni saját hálózatát, a Fidesz felépítette és egyeduralkodóvá tette a magáét. Gondoskodott arról is, hogy a szélsőjobboldalról középre húzódó Jobbik, amely a „vidék pártjaként” vetélytársa lehetett volna, mára ne legyen komoly tényező. (Nagy valószínűséggel ugyanez a sors várna az új szélsőjobboldali pártra, a Mi Hazánkra is, ha veszélyt jelentene a Fideszre.)
Az ellenzék elméletben mintha már tisztában lenne azzal, hogy mit kellene tennie – leginkább szisztematikusan a DK próbálkozik –, csak túlságosan gyenge a megvalósításhoz. Az erők összpontosítása bizonyára több eredményt hozna, de az egymással folytonosan veszekedő ellenzéki pártok nincsenek abban az állapotban, hogy együttesen lépjenek fel. A tavaly tavasszal kapott választási mélyütés hatása még mindig nem múlt el.
Lakner Zoltán politikai világcsodának minősítette azt, ami Magyarországon történik. Jó ideje húsz százalék felett jár az infláció – és tegyük hozzá: egymást érik a botrányosabbnál botrányosabb kormányzati ügyek –, a Fidesz népszerűsége mégse zuhant be, a politikai erőviszonyok nem mozdultak el.
Jövő nyáron önkormányzati választásokat rendeznek, de egyelőre még azt se látni, hogy az ellenzéki pártok milyen konstrukcióban óhajtanak elindulni. Pedig jó lenne mielőbb dűlőre jutniuk. Ha ugyanis az önkormányzatokban nem sikerül jelentős pozíciókat fogniuk, esély se marad arra, hogy egyhamar véget érjen az „elmúlt tizenhárom év”.