Két olyan ügyben hozott nemrégiben döntést az Alkotmánybíróság, amelyeknek – látszólag – semmi közük egymáshoz. Az egyik a benzinársapkáról szól. Anélkül utasították el a benzinkutasok panaszát, hogy magával a felvetett jogkérdéssel érdemben foglalkoztak volna. Az indoklás szerint nem szükséges az eljárás lefolytatása abban az esetben, ha a támadott jogszabály már nem hatályos és nem is alkalmazható.
Csakhogy akkor is lehet alkotmányjogi panaszt benyújtani, ha az indítványozót az ügyében bírói döntés nélkül, közvetlenül hatályosuló jogszabály miatt érte jogsérelem. Alkotmányjogi panasz elbírálásakor az Alkotmánybíróság már hatályon kívül helyezett jogszabályt is vizsgál, ha a panaszos jogsérelme annak alkalmazása folytán következett be korábban. Különösen, hogy a benzinárstop esetében az indítványozónak nem róható fel mulasztás: az Alkotmánybíróság egyszerűen addig húzta az időt, amíg a kormányrendeletet hatályon kívül helyezték. Ezáltal lényegében, közvetett módon jóváhagyta, legalizálta a panaszos szerint jogsértő állapotokat.
Nagyon leegyszerűsítve: a tolvaj azt mondja a bíróságon, igaz, hogy korábban loptam, de már nem lopok. És a bíróság megszünteti az eljárást, mert a tolvaj már felhagyott a lopással. Viszont a korábbi lopásoknak nincs jogkövetkezménye. Nem szempont, hogy mi történt korábban, csak az a lényeg, hogy most mi a helyzet. Mintha a jelenlegi állapot megítélését nem lehetne az előzményekkel összekötni.
A másik ügy a transzszexuálisok emberi méltóságáról, önrendelkezési jogáról és identitásáról szól. Az Alkotmánybíróság azt a bírói indítványt utasította el, amelynek értelmében az a személy, akinek sikerült és megvalósult a nemváltó műtéte, az új nemi identitása szerint anyakönyveztethesse magát újból, az új identitásának megfelelően. Vagyis a testület szerint aki nővé vált, az jogilag továbbra is hivatalosan férfiként maradjon nyilvántartva; míg aki már férfivá vált, az nőként maradjon anyakönyvezve. Eszerint ebben az esetben nem a jelenlegi állapot a mérvadó, mint a benzinár kapcsán, hanem a korábbi. Itt a múltat betonozta be az Alkotmánybíróság, akkor is, ha a valóság már teljesen más. Az indoklás egészen szürreális: nincs rá megfelelő szabályozás.
Ami azért bicskanyitogató, mivel éppen az Alkotmánybíróság jogosult megállapítani a törvényalkotó mulasztását, és kötelezheti is az adott jogkérdés jogszabályi szintű rendezésére. De ezt az Alkotmánybíróság szemmel láthatóan nem akarta megtenni, mint ahogy a szabályozás alkotmányellenes állapotát sem állapította meg. Ennek következtében állt elő az döbbenetes helyzet, hogy az érintettek nem jogosultak a jelenlegi nemükhöz tartozó hivatalos anyakönyvezésre. Tehát a hivatalos állami nyilvántartás egyes emberek esetében nem az aktuális állapotot rögzíti, hanem azt, ami már nem áll fenn. Azzal, hogy ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság nem tartja alkotmányellenesnek, tagadja az önrendelkezés és az emberi méltóság alkotmányos jogát.
Bár ennek a két ügynek jogilag nincs köze egymáshoz, ha egymás mellé tesszük őket, ordít az ellentmondás. A benzinársapka tárgyában kizárólag a jelenlegi állapotokat veszik alapul, mintha nem is létezett volna semmilyen előzmény. Hiába, hogy ez a társadalom egy csoportjának sérti a jogait, az államnak nem érdeke a korábbi állapotok bolygatása. Ezzel szemben a transzszexuálisok esetében kizárólag a múltból indulnak ki, noha a korábbi állapotok már nem léteznek. Lényegében tagadják és elutasítják a jelenlegi helyzetet, amelyet nem mellesleg az állam sem hajlandó elismerni. Akkor sem, ha megint sérülnek ezáltal a társadalom egy csoportjának jogai. Igen ám, de ebben a jogkérdésben az államnak a múlt, a korábbi állapotok fenntartása és legalizálása az érdeke. Akkor is, ha innentől kezdve az anyakönyvezés rendszere hivatalosan és államilag válik hamissá.
Egykoron öreganyám mondta a tehenére, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem. Mintha ez köszönne vissza. Ha az államnak az az érdeke, akkor csak a jelenlegi állapotokat veszem alapul, ha meg az ellenkezője jó neki, akkor csak a múlt a mérvadó. És mindkét esetben kizárólag az állam szempontjai, érdekei jelennek meg, az állampolgár, a társadalmi érdek nem létezik. Mintha a botnak csak egy vége lenne...
A két ügy külön-külön is érdekes, de ha egymás mellé tesszük őket, akkor kiviláglik: miközben az Alkotmánybíróságnak az állam túlhatalmával szemben kellene korlátokat állítani, ezeket a korlátokat valójában az egyes társadalmi csoportokkal szemben alkalmazza. Az állami politikai érdeke az egyedüli és kizárólagos szempontja, a társadalmi érdek az Alkotmánybíróság gyakorlatában nem létezik. Olyanok, mint a napraforgó. Mindig abba az irányba hajlonganak, amerre az elvárásokat sejtik - a lényeg, hogy folyton a hatalomnak bókoljanak.
Tökéletesen igazolást nyert tehát az, hogy az Alkotmánybíróság kizárólag az állam érdekét védi ahelyett, hogy a kontrolljaként funkcionálna. És ez szégyen.