Sokan próbálták már megmagyarázni, mit is csinál egy karmester, aki látszólag csak furcsa mozdulatokat végez karjával, miközben játszanak a zenészek, akik egyébként is tudnak hangszerükkel bánni. Persze, azt még könnyű megérteni, hogy segít a nyolcvan embernek egyszerre elkezdeni a zeneművet, meg úgy általában egyszerre húzni-vonni-fújni, azt is könnyű belátni, bizonyos mozdulatokkal hogyan inti őket arra, hogy hangosabban, vagy éppen halkabban játszanak. De hát többé-kevésbé minden karmester ugyanazt csinálja, kell, hogy legyen valami a mozdulatokon túl, ami valakit Toscaninivé, Klempererré, vagy éppen Szemjon Bicskovvá tesz. Nincs mese, ez megmarad örök misztériumnak.
Bicskov sem csinált semmi olyat, ami megmagyarázná, miért volt minden a helyén a zenekarban és a zenében, amikor vezényelt. Az mind érthető, hogy egyszerre játszanak a zenészek, hogy rendben vannak a tempók, a hangos és halk részek, illetve azok aránya. Hogy olyan hangszínek szólalnak meg, amelyeket soha nem hallottunk. Hogy behatolunk a zenei szövet ritkán hallott mélységeibe. Ezt jó páran tudják. Ami ritkább: a csoda, az hogy az óriás zenekarban mindezek megszólalásának arányai vannak nagyon rendben. Hogy soha nem kivehetetlen masszában halljuk a hangszerek tömegét. Hogy amikor valamelyik hangszer pár ütemnyi szólót játszik, akkor az és ott fontos, egyrészt kiszól hozzánk a tömegből, másrészt csak annyira különül el, hogy része maradjon a teljes egésznek. Hogy ennek a vége: szinte új mű születik fülünk hallatára, akkor és ott.
És mindez, a minőség ott volt végig a Cseh Filharmonikusok és Bicskov előadásának mintegy másfél órájában. A műsort úgy válogatták az előadók, ahogyan egy ilyen alkalomra gyakorlatilag kötelezőnek mondható: Bartók valamelyik műve mellé – most éppen A csodálatos mandarin szvit változata volt soron – általában bejáratottan járul a másik nagy, a kortárs Sztravinszkij darabja: most éppen a Petruska 1946-os verziója (az eredeti 1911-ből származik) került sorra. A különlegességet a francia orgonista és zeneszerző Thierry Eschaich Szimfonikus etűdök című műve képviselte, amelyet Bicskov és a zenekar felkérésére írt, ősbemutatója Prágában két héttel ezelőtt volt. A zongoraszólam ebben hangsúlyos, akár versenyműnek is tekinthetjük a négytételes alkotást. Az ismertető szerint formailag, eszmeileg Bachot, a barokkot idézi, de néhol egyes elemek, például a rézfúvósok „beszólásai” még a Mandarin hasonló, utcazajt idéző effektusaira is emlékeztettek. Ennek ellenére végighallgatásához nem volt szükség különösen képzett, kortárs zenére hangolt fülre, dallamai, harmóniái a Bartókéinál szelídebbek voltak, sokszor szóltak kifejezetten lágyan, behízelgően. De amellett, hogy ilyen szempontból nem hozott sok újat, a félórás műben egy idő után önmagában is érdektelenné váltak az ismétlődő, gyakorlatilag azonos zenei anyagok. Cso Szongdzsin mindazonáltal szépen, érzékenyen zongorázott.
Azonban úgy tűnt, túlzott súlyt képviselt a műsorban a mű a Mandarin jól megoldott, rövid szvitváltozata után. Ezt maga Bartók készítette, kifejezetten arra a célra, hogy hangversenyzenekarok repertoárján is szerepelhessen viharokat kavaró alkotása. Gyakorlatilag azonban a pantomim eredeti zenei anyagának csak alig több mint az első felét tartalmazza, mintegy húsz percet, így hagy némi hiányérzetet maga után. A Petruska sem sokkal több fél óránál, és a bármilyen tűzijátékszerű is volt előadása, kicsit hirtelennek tűnt, amikor vége lett az egész hangversenynek. Ha már ünnepről volt szó és világnagyságról, talán elfért volna a műsorban a Tavaszi áldozat vagy a Concerto is. Ez így egy kicsit megúszós programnak tűnt, aminek a végén még ráadást sem kaptunk. De Bicskov azért király.
