A legendák szerint a macskának legkevesebb hét élete van. A Don't Play That Songnak több. A szám, amelyet Ahmet Ertegün, az Atlantic Records alapítója, valamint az előadó Ben E. King felesége írt 1962-ben, seregnyi feldolgozást ért meg, s ezek közül Aretha Franklin változatának különlegessége, hogy 1970-ben ugyanúgy a tizenegyedik helyre került az amerikai listán, akár a dal eredetije nyolc évvel korábban.
Ám a hetvenes verzió mellett szólt, hogy Nagy-Britanniában – harmadikként – a képzeletbeli dobogóra lépett, King felvétele viszont az Egyesült Királyságban nem jutott az élmezőnybe.
A variációk azonban sokasodtak, műsorra tűzte a számot – többek között – Adriano Celentano, Peppino di Capri, Johnny Hallyday vagy évtizedekkel később Mariah Carey.
Az olasz vonal nem meglepő, Itália legjobbjai annak idején sorra szólaltatták meg az átültetett angolszász nótákat. Celentano előjött még a Personalityvel (az eredeti előadó Lloyd Price volt), a Peppermint Twisttel (Joey Dee és a Starliters), a Hello Mary Louval (Ricky Nelson); Caterina Caselli a Paint It Blackkel (Rolling Stones), az I'm a Believerrel (Monkees), a Mellow Yellow-val (Donovan); Gianni Morandi a When You Walk in the Roommal (Searchers), a The Sound of Silence-szel (Simon & Garfunkel), a Suspicious Minds-szal (Elvis Presley); Rita Pavone az If I Had a Hammerrel (Weavers), a Reach Out I'll Be There-rel (Four Tops), a Stop Stop Stoppal (Hollies); Bobby Solo a San Franciscóval (Scott McKenzie), a Congratulationsszel (Cliff Richard) és mindenekelőtt a Moon Riverrel (az Álom luxuskivitelben című filmben Audrey Hepburn énekelte, majd Amerikában Jerry Butler, Nagy-Britanniában Danny Williams búgta elsőként lemezre).
Minálunk Pavonéval többször játszotta a rádió a kalapácsos dalt (Datemi un martello), mint a Trini Lopez-adaptációt, amely 1963-ban valóban világszámmá avatta Pete Seeger 1949-ben komponált Hammerjét.
A legszebb azonban az, hogy a Don't Play That Songot hatvan esztendővel a kibocsátása után CD-jére tette-vette „Mr. USA”, Bruce Springsteen. Az Only the Strong Survive (Csak az erősek élik túl) című retró gyűjtemény tavaly jelent meg csupa hajdani nagy számmal, főleg a Billboard rhythm and blues-listájának éllovas gyöngyszemeivel.
Ám nem csupán az R&B-lajstromban jegyezték e nótákat, hiszen Jerry Butler címadó dala és az I Wish It Would Rain a Temptationstől az abszolút slágerlistán is negyedik volt 1968-ban, illetve egy évvel korábban; Tyron Davis Turn Back the Hands of Time-ját és a Commodore Nightshiftjét egyaránt harmadikként jegyezték 1970-ben, valamint 1984-ben; a Walker Brothers tolmácsolásában klasszikussá vált The Sun Ain't Gonna Shine Anymore 1965 Nagy-Britanniájában, míg a Diana Ross és a Supremes előadásában közkinccsé lett Someday We'll Be Together 1969 Amerikájában virított a topon. (A Somedayt 1961-ben írta-énekelte Johnny Bristol és Jackey Beavers, akkor még mindenféle feltűnés nélkül.)
A Don't Play That Song csupán a második helyig jutott a R&B-regiszterben, de olyan jó dal, hogy szinte bármelyik feldolgozásban élvezhető ma is. Ben E. King nem akármilyen életművének legismertebb három száma közé tartozik a Spanish Harlem és mesterségének címere, a Stand by Me mellett. Az utóbbi különlegessége: 1961-ben negyedik volt az amerikai, majd 1987-ben(!) első a brit listán.
E számot Big Ben eredetileg annak a Driftersnek írta, amelynek második időszakát meghatározta. Mégis csak rövid ideig maradt a New York-i énekegyüttesben, mert fizetésemelést kért a kiadótól, ám a szűkmarkú cégvezetők elutasították. Ekkor kezdett szólókarrierbe, és rezignáltan említette: „Nem hittem volna, hogy egyedül éneklem a Stand by Me-t, de így alakult. Szólóban számomra szomorúan hangzott.”
Azért a Bossnak becézett Springsteennek nyilván azt üzenik a rajongók King másik dalával kapcsolatban: Play that song! Nem hiába hangoztatta Ben E. King, a nyolc éve elhunyt szerző-előadó, hogy „a zene olyan, mint a levegő, egyik nélkül sem lehet élni”.
Muzsika nélkül legalábbis nem nagyon érdemes.
