Csak az eltelt tíz év során több változás történt a kontinens pártstruktúrájában, mint az előző évtizedekben összesen. Az európai választók ugyanis korábban megszokhatták, hogy egy nagy jobboldali – kereszténydemokrata – és egy nagy baloldali – szocialista-szociáldemokrata – formáció között választhatnak.
Ez a pártpaletta kiegészült egy liberális tömörüléssel, de akadtak szélsőjobboldali politikai erők, így Olaszországban és Franciaországban, de ezek belpolitikai súlya nem volt meghatározó. A pénzügyi, majd a menekültválság azonban teljesen szétzilálta a tradicionális pártviszonyokat, a régi pártok szerepe csökkent, a baloldalon nőtt a Zöldek befolyása, a jobboldalon pedig a populista szélsőségeseké. Az Ukrajna elleni agresszió azonban megint új fordulatot hozott, bár ez a folyamat még nem zárult le. A populista pártok többsége ugyanis elvesztette szellemi vezérét, Vlagyimir Putyint, politikai túlélésük érdekében szakítaniuk kellett az agresszorral. A tavaly ősszel hatalomra került Giorgia Meloni és pártja, az Olasz Testvérek látványosan és következetesen támogatja Ukrajnát, bár ez az elkötelezettsége sokszor kevéssé tetszik a két koalíciós partnernek, a korábban Oroszországgal erős kapcsolatokat kialakító Berlusconinak és Salvininek. Hasonló fordulaton ment keresztül a francia populista Nemzeti Tömörülés, amely azzal, hogy Marine Le Pen távozott a párt éléről, komoly bélyegtől szabadult meg. Utódja, a fiatal Jordan Bardella már hitelesen képviselheti az Oroszországgal való szakítás politikáját, egy ilyen fordulat Le Pentől aligha lett volna hihető úgy, hogy korábban egy orosz banktól is kölcsönkért s egy választási kampányban Putyinnal együtt pózolt.
Akadnak azonban a Fideszen kívül is populista pártok Európában, amelyek kitartanak Oroszország mellett. Érdekes módon e tekintetben Németországban egymásra borulás tapasztalható a szélsőjobb és a szélsőbal között, ami akár új európai trenddé válhat. Sahra Wagenknecht, a Balpárt volt frakcióvezetője nagy feltűnést keltett azzal, hogy február végén a nőjogi aktivista, Alice Schwarzerrel tüntetést szervezett, amelynek legfőbb mondanivalója az volt, ne szállítsanak több fegyvert Ukrajnának. Egyebek mellett ilyen, itthon ismerősen csengő transzparenseket lehetett felfedezni: „Nem az én háborúm!”, illetve „Diplomaták kellenek, nem gránátok”. Ami különösen feltűnő volt: a tüntetésen a szélsőjobb támogatói is feltűntek. Wagenknechtet körbeudvarolta az Alernatíva Németországért (AfD) jobboldali populista párt volt elnöke és frakcióvezetője, Alexander Gauland, aki a balpárti politikus egy televíziós interjúját dicsérte, ebben Wagenknecht igen megértőnek bizonyult Vlagyimir Putyinnal kapcsolatban. Gauland megjegyezte: minden szavát támogatja.
Kezdenek elmosódni a különbségek a szélsőbal és azon jobboldali populista pártok között, amelyek kitartanak Putyin mellet. S nem csak a háború hasonló megítélése miatt, hanem mert a kisemberek tömörüléseként határozzák meg magukat, s közös jegy euroszkepticizmusuk is. Esetleges egymásra találásuk újabb fontos fordulat lenne az európai pártstruktúrában.