Múlt héten házibuliban voltam, igazi, régi, klasszikus házibuliban, ráadásul csupa kortársam vagy kissé idősebbek között, akik még bizonyára emlékeznek rá, hogy milyenek voltak a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek első felében az igazi, régi, klasszikus házibulik, amikor még nem volt internet és nem volt okostelefon, és az emberek nem a kibaszott kütyüjükkel kommunikáltak, hanem egymással. Mi is így tettünk, senki nem akadt a társaságban, aki belemélyedt volna a kütyüjébe, hanem az emberek (mekkora csoda volt!) egymás felé fordultak és úgymond kicserélték eszméiket.
Közben persze ittunk. Bort, főleg, mert a sörnek nincsen szezonja. Sajnos én is ittam, nem kellett volna, gyógyszerekre nem szabad, de nem bírtam ki, annyira jól éreztem magam, végre társaság, sok ismerős és ismeretlen ember, és én nem szorongok egy sarokban egyedül, mint szoktam, hanem úgymond kicseréltem eszméimet.
Sajnos ordítottam, mint a sakál, mert olyasmi került szóba, amitől elborult az agyam, nem kellett volna, ráadásul az alkohol nem enyhítő, hanem súlyosító körülmény minden esetben.
A házasság került szóba, mármint maga az intézmény, hogy milyen nehéz, bonyolult és egész lelket, testet, szívet próbáló dolog is a házasság, mert előfordul sűrűn, hogy a házastársak kiszerelmesednek egymásból és mégis együtt kell élniük, s erre mindig van érthető magyarázat, elsőként persze ott a gyerek vagy több, ott a ház vagy több, ott az a még mindig fizetendő lakáshitel, vagy mindenféle más közös hitel, egyszóval lehetetlen szerelem és szeretet nélkül egy házasságot fenntartani, lehetetlen.
Úgy láttam, bár nem kérdeztem, hogy voltak a társaságban hozzám hasonló, ötven év körüli hajótöröttek, akik mögött volt már egy nő, nagy Ő-vel, akibe belehaltak és úgy maradt a szívük, dermedten, lefagyasztva, mint egy felmelegítésre váró mirelithús. Volt a buliban egy nálam valamivel idősebb, intelligens arcú úr, ő vetette föl, hogy milyen érdekes volna, ha a házasságokat előre megszabott időtartamra kötnék meg a felek. Azt hittem, viccel, nevettem, s kérdeztem, hogy gondolod?
Mire kifejtette, hogy a házasság kezdetén a felek kikötnék, hogy az együttlét tíz évig tart, vagy tizenöt, húsz, mindegy is, és utána vége, merthogy előrelátón és okosan belátnák, hogy a kapcsolat idővel kihűl, akkor meg minek folytatni már.
Nem viccelt. De lehet, hogy viccelt, ittas voltam, talán nem mértem föl jól a helyzetet. Sajnos ekkor kezdtem ordítani, hogy a rohadt életbe, hát ezt azért hogy a redves égbe' lehet komolyan elgondolni?! Mit szólna az én szerelmem (ha volna), ha megkérném a kezét, de rögtön utána hozzátenném, hogy csak tíz évre kérem?! Vagy mit szólnék én, ha a szerelmem (ha volna) a házasságot pedzegetné, de közölné, hogy csak tizenöt évre gondolt, mert utána még élni akar, élni, élni mással. S mi lesz utána a gyerekekkel, ha lesznek? Nekik mit mondunk? Bocsi, gyerekek, ennyi volt, menjetek. Ordítottam, bunkón.
Nem adom a szerelmet határidőre, nem, nem, ez dübörgött bennem, mint a tenger.